Thank you for your smile!

A képen látható 800 Ft-os jeges mokka a mai napom luxus költése, de ma úgy döntök, hogy simán belefér.

Hiszen ma ünnepelek: Ma van pontosan egy éve, hogy Indonéziába érkeztem.

Vietnámból repültem Balira, ahol házat őriztem egy hónapon keresztül. Ezután már nem is akartam innen elmenni. Folyamatosan tágultak a határok. Először csak Amed, majd Bali többi része. Aztán átmerészkedtem Gilire és Lombokra. Aztán egyre keletebbre sodort a szél. Flores, Timor, majd Raja Ampat, Banda és Kei szigeteket jártam be. 

Ma az jutott eszembe, hogy kb. 15 évvel ezelőtt, amikor elkezdtem Angliában élni, sok ruhát vásároltam magamnak mindenféle charity shopokban (turkáló). Azonban a ruhák nagy része nem az angliai időjáráshoz passzolt, hanem tengerpartra. Ilyenkor mindig azt képzeltem, hogy ha majd egyszer a tengerparton sétálok, milyen jó viselet lesz. Az akkori fizetésemhez képest fillérekbe került, így folyamatosan vásároltam őket.
Most, szinte akkor sétálok a tengerparton, amikor csak akarok, de alig van néhány ruhadarabom, amelyet ehhez a programhoz viselhetnék.

Már nem akarok mindenféle tengerparti ruhákat birtokolni, mert megvan mindenem amit szeretnék.

Indonézia az egyik legcsodálatosabb dolog, amely valaha történt velem.

A világ legszebb tengerpartjain napozhatok. Csodálatos vulkánok tetejére juthatok fel. Úszhatok teknősökkel, cápákkal, gyönyörű halakkal még gyönyörűbb korallok között. Helyi családok fogadnak otthonukba családtagként. Részt vehettem hindu és muszlim esküvőn.

Rizsteraszokat, misztikus tavat, lakatlan szigeteket, különleges állatokat láthatok, szebbnél szebb naplementét, milliónyi csillagot az égen, miközben örök nyár van körülöttem. Különleges gyümölcsöket kóstolok itt, finom és egészséges ételeket ehetek. 

Ha épp úton vagyok sziget és sziget között sokszor kerülök a komfort zónámon kívülre. Erősödöm kívül, belül.

A legtöbbet az itt élő emberektől kapom. Semmijük sincs és mégis mindenük megvan. Nem stresszelik túl az életet, nem azzal foglalkoznak, hogy mi lesz ha, hanem a pillanatnak élnek. Nem fontosak a tárgyak. A kapcsolatok, a család, a vallás, a hagyományok, az idősek tisztelete, az alázat a fontos. Mosolyognak, jókedvűek, zenélnek, egymással töltik az idejüket és pihennek. Ha éppen a nap közepén lesz álmos valaki, akkor alszik egyet. Boltban, piacon, motoron, bárhol. Legutóbb Labuan Bajoban kellett felkeltenem a turista iroda főnökét, hogy lásson már el infoval, ha itt vagyok. A pult mögött aludt egy matracon. 

Itt minden alakul úgy, ahogy alakul. Majd indul a busz, ha megtelt. Minden megoldható és lealkudható. Mosolyogni kötelező.

Indonéziában igazán boldog vagyok. Nem kell másnak lennem, mint aki vagyok.

Az lehetek, aki vagyok.

Nem kell magyarázkodnom. Nem kell elvárásoknak megfelelnem. Nem kell megváltoznom. Önmagam lehetek. Szabad lehetek. Senki nem tesz fel olyan kérdéseket, amelyekre amúgy sem tudnék válaszolni. Itt nem az a fontos, hogy “mi lesz ha”, hanem hogy mi van most.

Sokat tanulok magamról, a lehetőségeimről és arról, hogy milyen ember szeretnék lenni. Az itt levő energiák, a béke, a nyugalom mind része annak a belső utazásnak, amely számomra Indonéziában kezdődött el igazán. Itt sokszor jó csak úgy lenni. Megfigyelni, lelassítani, megállni. 

Valahogy könnyebb itt megélni a pillanatot.

Valahogy könnyebb leadni az igényeket és kevés dologgal is beérni. Szimplán a környezetem, a körülöttem levők rám sugárzott energiája vagy a tengerpartok és a végtelen meleg mind segítenek abban, hogy érezzem az életet. 

Az életet, amely nem szimplán megy el mellettem, hanem amit percről percre megélek.
Mert ezt választottam.

Itt. 

Indonéziában. 

A mosoly és az örök nyár országában.

A földi paradicsomban.