Két világ között

Több, mint tíz éve tart ez az állapot, és mégis megszokhatatlan. Olyan, mintha a repülő egy másik világba repítene, ahol nemcsak az idő, de a szokások, a ritmus, az illatok is átváltoznak, miközben a felhők fölött átsuhanok.

Egyik nap még rakott krumpli gőzölög a tányéromon, a tepsi szélén oda pirult krumpli szelet széle roppan a fogam alatt, és a sütő melege úgy csap arcon, mint amikor a sivatag az arcomba fújja a homokszemeket. Éget és szúr egyszerre. Aztán szinte észrevétlenül átváltja a nasi goreng, a wokban sistergő olaj hangja, a sambal apró tűszúrásai a nyelvemen, a rizsszemek pergése, mint apró fehér kavicsok a Duna parton. Valahol ugyanaz a mozdulat,  de más világban.

Egyik nap még a féltve őrzött ruháimat rakosgatom a szekrényben, ujjaimat végigsimítom kedvenc ruhám bordázatán, hozzáérintem az arcomhoz. Jó illata van és még mindig milyen szép állapotban van ennyi év után, mert vigyáztam rá. Nem sokkal később a másik otthonomban állok az emeleti szobában tárolt műanyag doboz felett, ahová gondosan becsomagoltam a kevésbé fontos ruhadarabokat – hiszen itt ezek is jók, úgyis pár hét alatt tönkremennek a trópusi környezetben – és szagolgatom melyik élte túl a távollétemet. Itt nincsen szekrény, a trópusi levegő átjárja a házat. Itt a legkevésbé féltett ruháim is vállat vonnak, és élni kezdenek a saját szabályaik szerint.

Egyik nap azon aggódom, nincs-e egér az irodává lett nyári konyhámban, aztán pár órával később óriás hangya fészket találok a könyvespolc aljában, amin meg sem lepődök igazán. Mintha vártam volna ehhez hasonló történést. Miért zavar az egyik és miért annyira természetes a másik? A fürdőszobából megszólal a már jól ismert hang, egy gekkó lakik itt, meghallotta hogy újra itt vagyok, jelezte hogy ő is. Ebben a világban soha, senki nincs egyedül. A láthatatlan világ annyira közel van, hogy ezt elképzelni sem lehetne. 

Két világ között…

A kontraszt, az illatok, a szokások, a mindennapjaim. Mintha nem is ugyanazon a bolygón lennék. Mintha a többnapos utazás minden alkalommal egy földöntúli világba lökne át, ahol a füstölők illata reggelente bejárja a konyhát.

Megszokhatatlan, és mégis hozzám tartozik. Minden egyes alkalommal, amikor Balira érkezem, elnehezül a szívem. A nehéz szív kellemes érzés, megtölti a teret. Mosolyogva üdvözölnek a reptéren: “Welcome home,” – mondja az ismerős hang, és nem tudom, hogy a szó melyik részétől szorul el a torkom: a welcome-től vagy a home-tól.

Az itteni “otthon” pálmalevelekből font árnyék, a ház bejáratánál kis kosárka a földön, rizsszem, virágszirom, két keksz darab, a szomszéd kakas hangja, aki már hajnal óta vitatkozik a világgal. “Itt vagyok,” mondanám mindkét helynek egyszerre.

A „másik” otthonom ablakában anyám féltve őrzött virágai, akik sóvárognak a napfény után, a reggeli hűvös szellő, amit szinte harapni lehet. Ott autóba ülök itt motorra.

Két világ között megtanultam új időt használni. “Jam karet” mondják errefelé, gumi óra, ha át akarom fordítani hogy a másik világban is értsék. Ha találkozót beszélek meg tízre, az lehet később is, a lényeg az, hogy valamikor legyen, mosollyal, rossz érzés nélkül éli meg mindkét fél az efféle pillanatokat. Ott tíz óra az tíz óra, tíz perccel később érkezve kérdő pillantások csészében kíhűlt kávé jelzi, hogy ha lehet, legközelebb időben érkezz. Én pedig megállok, és néha úgy érzem, mindkét világban egyszerre kések el.

Belegondolok, hogy valakihez épp most csönget be a futár, könyvet visz, az én könyvemet. A könyvem, amit “itt” írtam, de “ott” csönget be. Szavaim átrepülnek a két világon, pont úgy ahogy olykor én is. Híd lettem, mondogatom magamnak, de a hidaknak is van súlya, és néha belefájdul a vállam ebbe a két világ közti létbe.

A piacon a helyi asszony mangót nyom a kezembe, “manis”, azaz édes, mondja nevetve. Bennem, a szívemben is megédesedik valami, amikor egy öregasszony a sarokban rituális kosárkákat fon, a műanyag szék lábánál rövid farkú macska hever. Elnézem a mozdulatait, ahogy pálmalevelet hajt, mint aki tudja, hogy minden rendbe jön, mert már annyiszor jött rendbe. Én meg közben arra gondolok: “ott” is volt egy öregasszonyom, a nagymamám, és de jó lenne, ha még itt lenne. És akkor eszembe jut, hogy ebben a világban a halottakat is közelebb lehet érezni. Ez megnyugtató.

Este csendben ülök a teraszon. Ebben a csendben csak a természet hangja csap zajt. Bennem dúl valami két világ közötti erő, ömlenek a szavak, figyelmet kérnek. 

Hogy írjam le, hogy ez az otthonom annyira más, mint az az otthonom? Hogy mondjam el, hogy amikor földet érek, könnybe borulnak a szemeim, és amikor a villamos megáll a körúton, akkor is? 

Néha elképzelem, hogy egyszer majd megérkezem valahova, és nem indulok tovább. Hogy a szekrényben megfér egymás mellett a féltve őrzött és a viseletes. Hogy a rakott krumpli mellé egy kis sambalt teszek. Hogy szalmából kosarat fonok, amibe rózsát teszek, tetejére pedig füstölőt. 

Addig is két világ között alszom el esténként. Talán mindkettőben lehetek egy kicsit. És amikor legközelebb a gép felszáll, erre vagy arra, és a felhőket szétvágja a fény, már tudom: bárhol is szállok le, valahol vár rám az otthon.