A ház, ahol élünk

Amikor leszálltam a gépről, azonnal arcon csapott a párás, nehéz meleg. Azt kell tudni az itteni időről, hogy kb. 35 foknak felel meg, és irtó párás, amit ők másképp mérnek, amit sosem értettem, mert mindig csak azt mondták, hogy majdnem 100 fok van, ami igaz is volt, mert úgy érződött, csak ők Fahrenheitre gondoltak. (35 Celsius egyenlő 95 fok Fahrenheit). Kicsit nehezebb ebben az időben lélegezni, de én rájöttem hogy abszolút nekem való, én ezt szeretem. Az amerikaiak viszont nagyon nem. Abból gondolom, hogy mindenhol ész nélkül nyomják a légkondit, így az ember nem élvezheti kellően ezt a jó meleget, mert hiába van kánikula, mindenhova cipelnem kell magammal egy kötött (!) pulóvert, hogy legyen mit felvennem, ha bemegyek egy épületbe, a hotelbe, vagy bárhova. 

Jacksonba, Mississippi fővárosába érkezett a gép, már vártak rám. Innen másfél óra alatt értünk Philadelphia városába, a kisvárosba, ahol a főhadiszállásom volt. Nem összekeverendő a Tom Hanks szerepléséhez köthető Philadelphiával, mert az Pennsylvaniában van.

Bejelöltem a térképen, hogy hol laktam:

A ház, ahol lakunk egy könnyűszerkezetes, újonnan épített teljesen berendezett kétszintes ház. Hatan lakunk benne: ketten magyarok, ketten szerbek, egy török és egy orosz lány. A háznak három szobája van, 2 fürdőszobája, egy teljesen berendezett konyha (amerikai kávéfőzővel, mikróval) és egy nappali. Még törölközőket is kaptunk, mosó és szárítógépünk is volt. A szobában nem volt szekrényem, helyette egy ajtó nyílt egy “walk in” gardróbba, ahol a ruhákat tárolhattam. A ház körül van két kis tó, amely nagyon hangulatos. Megérkeztem tehát új otthonomba, a 10 Seale Cove-ba, Philadelphiába, Mississippibe, az Egyesült Államokba.

A házunk a várostól távol található, amelynek megvan a pozitív és a negatív oldala is. Egyrészt a városban mindenki tudja, hogy fiatal Európaiak érkeztek így rejtve maradhattunk a kíváncsi szemek és a pletyka elől, másrészt viszont autó hiányában minden elég messze van. Ha be szeretnék sétálni a városba, minimum fél óra, de járda nincs, így óvatosnak kell lennem, hogy ne üssenek el az autók, hiszen az itteniek nem sétálnak soha sehova, így nincsenek hozzászokva az efféle európai “őrültségekhez”. Pedig milyen jó testedzés ez, amit az itteniek nem értenek, pedig rájuk férne, mert nagyon kövérek az emberek. Ami nem is csoda, hiszen nem mozognak. Még a banki ügyintézéshez sem kell kiszállniuk az autóból, hiszen van “drive through” bank, ahol nemcsak ATM, de rövid ügyintézésekre szakosodott ablak is. Ugyanúgy autós meki (ez nem újdonság, mert nálunk is van), autós Starbucks, autós gyógyszertár. Minden úgy van kitalálva, hogy ha az ember otthon beül az autójába, útközben úgy intézhesse el a dolgát, hogy még csak ki sem kell szállnia.

A legközelebbi hipermarket, a Walmart azonban pár perc sétára volt tőlünk. Feltűnt, hogy minden mennyire olcsó, olcsóbb, mint otthon. A Walmart mellett volt még egy Subway, Wendys és egy Taco Bell gyorsétterem, egy Walgreens drogéria-patika.

A megérkezésem estéjén elvittek minket vacsorázni és nem voltam erre felkészülve, ujjatlan felsőt vettem fel. Úgy fázott a hátam, hogy attól féltem rögtön az első héten ágynak esek és még a finom vacsorára sem tudtam koncentrálni, mert annyira csattogtak a fogaim a vacogástól, hogy alig bírtam harapni. 2-3 órán keresztül úgy ültem az étteremben, mintha egy fagyasztóban lettem volna. Az étlapról bármit rendelhettünk. Bármit. Nem mi fizettük. Én egy adag tésztát kértem, az egyik lány azonban egy jó nagy méretű homárt rendelt magának. Ezt hozták ki legkésőbb, így aki előbb kapta a vacsoráját és elkezdett enni, az jól megnézhette magának, ahogy ez a lány tanácstalanul küzd a rendelt étellel. Látszott rajta, hogy soha életében nem evett még ilyet: fogalma sem volt róla, hogy kell enni. Kétlem, hogy jól lakott volna vele, hiszen egy ekkora méretű állatról alig jött le annyi ennivaló, ami az éhségét jóllakatta volna. Érdekes első benyomásokat gyűjtöttem már első este a társaimról, és a szervezőkről.

***

Az amerikai történet első részét itt olvashatod, a többit, pedig itt.

A történet 2008-ban játszódik, amikor majdnem fél évet töltöttem Mississippiben egy szakmai gyakorlat részeként. Ez a cikk magamnak emlékként, mások számára szórakoztatás céljából jelenik itt meg. Az információk elavultak lehetnek, ne ez alapján tervezz meg egy mostani utazást. 

Ha olvasnál tőlem még hasonló utazós történeteket, ajánlom figyelmedbe frissen megjelent könyvemet Keleti Mesék címmel, amit a Piactéren meg is rendelhetsz.