Te mit tennél meg egy idegenért, csupán vendégszeretetből?
Rita és Olivér kalandjai a perzselő Perzsiában
Ha azt mondom Perzsia: eszedbe jut a Kelet varázsa, az Ezeregyéjszaka meséi, a gazdag perzsa birodalom, gyönyörű kertek, királyok, gazdagság, kánaán.
Ha azt mondom Irán: eszedbe jut terror, olaj, atomprogram, háború, meneküljünk, iszlám, csakodane.
Te tudtad, hogy a kettő ugyanaz?
Perzsia, avagy a mai nevén Irán, a Közel Kelet második legnagyobb területű országa. Kb 77 millióan lakják, amelynek a fele 35 év alatti és a perzsa, azaz a fárszi nyelvet beszélik. Vallásuk a siíta iszlám.
Szigorú szabályoknak kell megfelelniük az itt élőknek. A nők 9 éves koruktól kendőt hordanak. Ha ezt nem teszik, letartóztatják őket és csak óvadék ellenében engedik ki őket. A turisták sem kivételek ez alól, nekik is hordaniuk kell. Ugyanez vonatkozik a térd fölé érő kis kabátkára (manto). Ha túl rövid: börtön. A Facebook, a Youtube és egyéb ismerkedésre alkalmas weboldalak tiltottak, mégis mindenki csinálja. Az alkohol, a tánc, a buli tiltott, mégis létezik. Titokban. A rendőrök megkenhetőségének köszönhetően tulajdonképpen sok mindent szabad, ha van rá pénzed.
Érdekesség, hogy a hosszabb buszutakon névsort vezetnek, amit a sofőr le is ellenőriz indulás előtt.
A plasztikai orrműtétek száma itt a legnagyobb arányú a világon, pedig a nők enélkül is gyönyörűek, és erősen sminkelik magukat.
Az emberek szálra veszik a cigarettát, amelyet gyerek is simán megvásárolhat. Láttuk.
Az itt élő emberek csak élni szeretnének. Szabadon.
Sokat gondolkoztam azon, hogy miért mondják az emberek, hogy rossz lesz nekünk, ha Iránba megyünk, de máig nem tudtam rájönni miért “leszünk elrabolva”, vagy “börtönbe zárva”.
Nyilván egyik sem történt meg.
Talán akkor kellett volna félnünk, amikor Kandován szikláin ücsörögve szippantottuk be a csodálatos táj és a nyugalom friss levegőjét egy helyi „vadember” társaságában, aki a szikláról a hátán vitt le engem, mert nem bírtam lejönni?
Vagy akkor, amikor egy vadidegen a buszpályaudvaron kifizette a taxinkat, miután a szükséges telefonhívásokat a mobiltelefonjáról lebonyolítottuk és elmondása szerint csak azért mert szereti Bartók Béla és Liszt Ferenc műveit?
Vagy akkor amikor Esfahan főterén a naplementében gyönyörködve, a piknikező helyi családok között hallgattuk a müezzin gyönyörű énekét és a szomszéd pokrócon levő család vacsoráját fogyasztottuk, mert örömmel kínáltak bennünket?
Vagy amikor a nomád családok sátrában töltöttük az éjszakát messze a civilizációtól hangos falvaktól és városoktól?
Vagy amikor egyedüli külföldi túristaként bolyongtunk Persepolis romjainál?
Vagy amikor a hosszú órákig tartó buszúton egy idős nénike az egész csomag kekszét osztotta meg velem, amíg Olivér aludt?
Vagy amikor Olivér beteljesítette két ember régi vágyát, és megtanította őket táncolni a zárt ajtók mögött? (angol keringőre és cha-cha-cha-ra)
Vagy amikor idegenek autójában jutottunk haza valahogy az éjszakában, mert felajánlották, hogy taxi helyett majd ők visznek haza és még ajándék iráni popzenét is kaptunk cédén?
Vagy amikor egy teheráni család ebédlőjében fogyasztottuk bőséges ebédünket, nekem külön vegetáriánus menüvel, amelyet a kedvemért főzött vendéglátónk anyukája?
Egyszer sem féltünk semmitől. Az emberek békésen és érdeklődve közeledtek hozzánk, senki sem ártott nekünk. A majd’ 3000 kilométerünket tömegközlekedéssel tettük meg. Utunk végére nagyon sok telefonszámot és címet gyűjtöttünk az emberektől, akik felajánlották a segítségüket, pedig akkor láttak életükben először.
40 fok (júniusban), perzselő forróság, fűszerillat, őrült forgalom az utakon, kedves emberek, frissen sült lepény, szamovár és tea, szebbnél szebb mecsetek, csadorba és kendőbe öltözött asszonyok és lányok, érdeklődő tekintetek, piknikező családok, kebab kebabbal.
Irán egy időutazás. Legalábbis nekünk az volt. Szerettük és szeretjük. Minden pompájával és egyszerűségével.
Vélemény, hozzászólás?