Kalandos út Kambodzsába

Ma átugrottam Kambodzsába, hogy egy számomra kedves valakivel találkozzak. A megbeszéltek szerint nekem péntekre kellett Kambodzsába érnem, azon belül is Sihanouk ville-be.

Ennek megfelelően osztottam szoroztam amikor megláttam Phu Quoc szigeten, hogy onnan eltranszportálnak kemény 20 dollárért. Mivel csak a hajó kerül 10 dollárba, plusz a motorostaxi itt, ott és a vele járó alkudozás, majd a buszjegy át Kambodzsába, még a hülyének is megéri gondoltam én és lealkudtam 18 dollárra. Kaptam egy nyugtát a kedves hölgytől, amire mindent szépen ráírt: a hölgy szerint felvesz egy kisbusz másnap reggel és elvisz a hajóig. A hajónál valaki majd tartja a nevem papíron és elvisz az irodába, ahonnan indul a busz Kambodzsába. Egyszerű. Izgatottan vártam a ma reggelt.

Reggel jött is a kisbusz. Miután bepaszíroztak engem, felvettünk még két másik túristát, amit még most sem értek hogyan fértek be a már teli buszba. A sofőr kiosztotta a hajójegyeket és utunkra bocsátott mindannyiunkat.

Egy picit elkezdtem aggódni, amikor leszálltam a hajóról és nem láttam senkit a nevemmel. Egyszercsak odelépett egy fura tekintetű férfi és kérte, hogy mutassam meg a cetlimet. Megtettem. Erre közölte, hogy ma nincsenek túristák, én vagyok egyedül, szóval üljek fel a motorra és elvisz a határhoz.

Miután türelmesen megvárta, hogy megreggelizzem, fel is ültem és elmentem vele mibajomlehet alapon. A határnál átsétáltam egyik országból a másikba, megvásároltam a vízumom (felment az ára: 35 dollár), megmérték a hőmérsékletem (37 fok), majd megkerestem az emberem, aki a telefonjával játszott egy padon. De legalább megvárt. Kérdem tőle: most akkor hogyan tovább. Látszott hogy fogalma sincs. Be is vallotta. Mondta hogy lesz majd egy busz nemsokára, az majd tovább visz, de nem tudja mikor jön.

Szóval vártam türelmesen a határon. Ki tudja meddig. Közben találkoztam egy párral, akik Angliából bicikliztek ide, és 20 hónapja vannak úton. Beszélgettem velük egy kicsit, aztán nemsokára lett is egy busz. Egy mikróbusz, aki túristákat hozott a határra, és visszafelé elmehetek vele Kepig, a sofőröm megbeszélte vele. Egyedül én, mivel ma nincsenek túristák, hangsúlyozta emberem ismét. Be is szálltam a kisbuszba, elvileg fél óra innen Kep.

Pár perc múlva megállt a sofőr és mosolyogva elnézést kért, de ő most éhes és ennivalót vesz. Semmi gond, mosolyogtam. Legalább van időm képeket válogatni az instagramra. Miután visszajött, felvettünk egy stoppost és mentünk is tovább.

Már majdnem Kephez értünk és a stoppost is kiraktuk amikor megint megálltunk az út szélén. Kérdem mi van már megint. Mosolyogva, és kissé sietve mondja nekem a sofőr, hogy: “toilet”. Semmi gond, várok én, úgysincs semmi dolgom, es úgyis fogalmam sincs mi lesz Kep után.

Kepben ki lettem téve egy utazási irodánál, ahol a kis cetlimet becserélték egy másik cetlire és megnyugtattak, hogy van egy busz háromkor, azzal elmehetek Sihanouk ville-be.

Miután vártam több mint két órát a parton és elfogyasztottam a jól megérdemelt sárkánygyümölcsömet, mialatt a mögöttem levő helyi asszony kétszer fújta ki az orrát a tenyerébe, jött is egy busz tele túristákkal.

Ekkor már sejtettem, hogy nem biztos hogy nekem való helyre megyek. Hat után értem Sihanouk ville-be, és be is igazolódott a félelmem. Ez egy túristagyűjtő város. Telis tele fiatal backpackerekkel és egyéb túristákkal.

Nem kedvelem az ilyen helyeket, de ha már itt vagyok, nekiálltam szállást keresni.

Egy-két óra után kezdett elegem lenni abból, hogy mindenhol tíz dollár egy szoba. Tíz amerikai dollár! Kambodzsában. Már épp azon voltam, hogy egy éjszakát kibírok, aztán majd lesz valami, amikor egy fiú megállított az utcán és kérdezte, hogy szobát keresek e és hogy honnan jöttem. Majd miután mondtam, hogy magyar vagyok, egyből Ozorával (fesztivál) azonosított, aztán után intett, hogy kövessem.

Amint beléptem az ajtón hasonló látvány fogadott mint amit a Part című Leonardo DiCaprio filmben láttam. A hely telis tele emberrel, úszómedence, zene, buli…

Mivel Saigonban pár éjszakát egy diszkó felett töltöttem, szerintem nem lesz gond a ma éjjel sem. A szobában a matracok egymás hegyén hátán vannak, de legalább a cuccom el tudom zárni lakattal szekrénybe. Meg hát csak három dollár…

Kíváncsian várom a folytatást, és azt, hogy milyen ez a Kambodzsa!