Ilyen az élet Sumba szigetén

Petrával Balin találkoztam, amikor Ubudban járt látogatóban és azonnal elkezdtünk kedvenc témánkról, Indonéziáról beszélgetni. Tudtam, hogy Sumba szigetén tölti 6 hónapos szakmai gyakorlatát, azonban, hogy a valóságban hogy néz ki ez, arra nagyon kíváncsi voltam.
Amikor később nekem is elküldte egyik – a családnak és a barátoknak szánt beszámolóját – megkértem, hogy tegyük ki a blogomra. Olvasás közben olybá tűnt nekem, hogy a szumbai népek animista szokásai valahol a toraják és a floresi népek kereszteződései is lehetnének.

Petra beszámolója Sumbáról szól, de egyes részeknél mégis olyan, mintha egész Indonéziát írta volna le. Olvassátok szeretettel!

Sumba szigete Balitól keletre, Florestől délre helyezkedik el és a Kis-Szunda szigetek része.

„A sziget Indonézia legelfeledettebb és fejletlenebb része. Tényleg alig vannak turisták, még rendesen csodálkoznak a helyiek, ha fehér embert látnak. Az emberek 90%-a földművelésből él, szinte csak azt eszik, amit megtermelnek maguknak. Még a kávét is a fáról szedik le és maguk pörkölik meg. A fő táplálék a rizs és a kukorica, esetleg némi csirke és hínárszerű növény. A disznó luxusnak számít, marhát pedig inkább cserealapnak vagy exportcikknek tartanak. Levágni maximum szertartásokhoz szokták. Túlzás nélkül, a gazdaság alapját képezi a marhákkal való kereskedelem.

Meglepő módon a hal sem túl népszerű, de talán ez annak köszönhető, hogy a legtöbb település inkább a víztől távol helyezkedik el. Ünnepi ételnek kutyát esznek, nyárson, tűz felett megsütve.

A lakosság szinte egészében keresztény, elvétve található csak jele annak, hogy vannak itt muszlimok is. A kultúra alapját viszont, egy animista, marapu nevű vallás képezi. Hiába keresztény valaki, a szokásaikat és a család dinamikáját alapvetően a marapu határozza meg. Na de mit is jelent ez?

Kezdjük ott, hogy már a házak is a marapu elvek szerint épülnek, 3 szintre osztva. Állatok, emberek és szellemek.  Egy tradícionális ház cölöpökön áll, ami alatt élnek az állatok. Utána következik az emberek szintje, két bejárattal. A bal oldali a nőké, a jobb oldali ajtó pedig a férfiak és vendégek tiszteletére fenntartott ajtó.

A bejáratok előtti, teraszos rész a vendégek fogadására szolgál. Itt szolgálják fel a helyiek által imádott és nagy becsben tartott bételdiót is.

Ez egy borzasztóan keserű, nagyon erős piros színű termés. Rengeteg piros fogú és szájú embert látni a falvakban.

Nekem is volt szerencsém kipróbálni ezt a helyi  ’ínyencséget’, mint vendég nem utasíthattam vissza (meg persze ki is akartam próbálni). Először a diót kell elrágni, utána kiköpni, és végül egy hosszú zöld termést mészkő porba (ez aktiválja a nyáltermelést és hozza össze az ízeket) mártogatva kell befejezni a mini szertartást. Csak ezután következhet bármiféle beszélgetés. 

Az egész ház bambuszból van, az állatokat teljesen jól lehet látni a ház belsejéből. Ahogy belépünk a házba apró hálófülkék találhatók, egy nagyobb és elfüggönyözhető résszel, ami a szülőké. Utána következik a konyha és egyben közösségi tér. Teljesen sokkoló, de egész nap ég a tűz, a bambusz teljesen el van feketedve, a füst pedig belepi az egész belső teret. Az ételek folyamatosan főnek, a fazék felett pedig füstölődik a kukorica.  Mosdó semmilyen formában sem létezik.

A jellegzetes, aránytalanul magas tető, részben a füst elterelésére, részben pedig a szellemek lakhelyéül szolgál.  Amikor valaki meghal a családban, nem temetik el azonnal. Napokig a házban tartják egy hálóval letakarva. Teljesen úgy kezelik mint egy élő embert. Sokszor még kávét és ételt is visznek neki. A temetés után a halott szelleme a tetőbe költözik és vigyáz a családra. Az indonéz kultúrában a temetési szertartás és a test elhelyezése a halál okától függ. Amennyiben valaki erőszakos halált hal (baleset, gyilkosság), a temetést kétszer kell megtartani. Először az egész testet helyezik el, egy, a falun kívül eső helyre. Nagyjából két évvel később pedig kiássák a csontokat és a falu határán belül temetik el újra, a családi sírba.

Mint azt a külön bejáratból is gondolhattátok, a női egyenjogúság még nem érte el Sumbát. Itt teljesen elfogadott a többnejűség, semmilyen anyagi vagy jogi következményekkel nem jár.  Az az átlag, hogy legalább 7+ gyerek van egy családban, egyáltalán nem kirívó egy 15 gyerekes háztartás. Úgy tartják, hogy a férfi erejét a leszármazottak száma határozza meg.

Persze mint minden hiedelemnek és szokásnak, ennek is a túléléssel kapcsolatos oka van. Először is, a lányokat csak komoly pénzdíj ellenében lehet elvenni. Másodszor pedig, a nyugdíj hiányában, nekik ez a létbiztonság fenntartásának egyetlen módja. A kórházi ellátás szinte a nullával egyenlő, így ha valaki kicsit is lebetegszik, azonnal a családra van utalva. Teljesen hétköznapi, hogy emberek egy törött, és ellátás hiányában, rosszul összeforrott csont miatt, életük végéig mozgásképtelenné válnak. A mentőt jobb híján motorokkal helyettesítik. El sem tudom képzelni, hogy micsoda fájdalommal járhat egy több órás zötykölődés (aszfalt út még mindig nincs a legtöbb helyen) akár csak egy törött lábbal is.

Visszatérve az egyenjogúsághoz és a gyerekekhez, a családtervezés az átlagember számára nem létező fogalom. Lehet venni óvszert, sőt, még pesszáriumot is, de ehhez a házassági papírok és a férj írásos engedélye szükséges. Ahogy már írtam, a férfi ereje az utódok számában határozható meg. Gondolom innentől mindenki el tudja képzelni, hogy hány nő élhet a fogamzásgátlás lehetőségével.  A legszívszorítóbb az egészben talán az, hogy a nemi erőszak majdnem, hogy teljesen elfogadott. Amennyiben a lány várandós lesz, nincs más választása, mint feleségül menni a megerőszakolóhoz, különben örök életére a falu szégyeneként, anyagi bizonytalanságban kell élnie. Mindezt tetézi a kedves kis szokás, miszerint évi egy héten keresztül szabad a bejárás a férjezetlen lányok szobájába. Bármelyik férfinak, akárhányszor és akármennyi lányhoz.

És akkor egy kicsit a munkámról is.

Egy magán kézben lévő, non-profit szervezetnek dolgozom mint tanár. Ahogy a neve is elárulja, a Sumba Hospitality Foundation (SHF), egy vendéglátással kapcsolatos alapítvány. Így kerültem én is ide.  A SHF célja, hogy lehetőséget biztosítson a kitörésre helyi, hátrányos helyzetű fiatalok számára. Itt jogosan teszi fel az ember a kérdést, hogy mégis ki vagy mi az, hogy hátrányos helyzetű (hiszen itt mindenki az) és hogy minek kell megpiszkálni őket és egy materialista, számukra elérhetetlen, élet képét meglebegtetni a szemük előtt. Ezen én is sokat rágódtam, de mostanra csak összeállt a kép. 

Először is a turizmus beáramlása elkerülhetetlen. Már látszanak a jelek. Az összes partmenti telket felvásárolták, a repteret kibővítették és elkezdték megépíteni az egész szigetet átszelő aszfaltutat. Sumba kezd egyre több cikkben, blogon és az indonéz turizmust hirdető plakáton szerepelni.

A cél az, hogy más szigetekről, esetleg országokból, behozott munkások helyett, a sumbai emberek kapjanak munkát. Ezzel lehetne védelmezni a kultúrát a felhígulás ellen, valamint a helyieket a szigeten tartani.

Biztos sokan nem tudjátok, engem is meglepetésként ért, de Indonéziában sajnos hihetetlen nagy az emberkereskedelem. Pont az ilyen, még senki figyelmét nem felkeltő helyekről viszik el a helyieket rabszolgának Ázsia gazdagabb részeire( Szingapúr, HongKong, Japán, Kína) – egy jobb élet ígéretében, hogy tudják támogatni a családot. Elveszik az útlevelüket és szó szerint rabszolgának tartják őket. Ez a jobbik eset, a többit le sem akarom írni.

A másik ok, amiért nagyon jónak és szükségesnek tartom a szervezet munkáját, az a fenntarthatóság. Indonéziában a szemetelés és a földművelés tudatos szervezése hatalmas probléma. A kuka komolyan ismeretlen fogalom, mindenki a folyóba dobálja a szemetet, ami aztán a tengerben végzi. A földeket addig használják, amíg teljesen ki nem merül a talaj.

Az iskola alappillére, hogy minden fenntartható módon működik. Csakis napenergiát használunk és azt esszük, amit a kertben megtermelünk. A földet az étel maradékokból előállított komposzttal trágyázzuk, semmilyen mesterséges permet nem érheti a telket. A mosástól kezdve a fürdésig, minden természetes anyagokkal történik.

A gyerekeknek külön ’farming és fenntarthatóság’ óra is van. Sokuk családja már alkalmazza az itt tanultakat. Yeeeeey! A következő nagy újítás a disznótrágyából előállított gáz használata lesz főzéshez. Ezt is szeretnénk lakosság szinten elterjeszteni.

A most itt élő külföldiek elég összetartók és mind hasonló elvek alapján működtetik a hoteleiket( kb. 5 db összesen). A tulaj is elég befolyásos, az a végcél, hogy csak bizonyos, a fenntarthatósághoz szükséges elveket betartó hoteleket engedjenek be. Ez akármennyire is meglepő, de egyáltalán nem tűnik lehetetlennek. Balin már elkezdődtek a problémák (szeméten lépkedve lehet csak bemenni a vízbe, a turisták kedvéért megváltoztatott ősi szokások) és szerencsére a kormány próbál ellenne tenni. A változás elkerülhetetlen, az egyetlen, amit tehetünk, hogy felkészítjük a helyieket.

Az iskola a reptér és a part között helyezkedik el. Mindenki itt él, külön házak vannak kialakítva a tanároknak és a gyerekeknek. Minden feladatot a gyerekek látnak el, teljesen azonos elven működik az én iskolámmal. Itt is főznek, takarítanak, felszolgálnak. Van, kommunikáció, alap matek, farm, fenntarthatóság, angol és érzelmi intelligencia óra is.

Minden tanuló szakosodik a szállodai munka egy fajtájára, én étterem és bár órát tartok. Ez a felszolgálástól kezdve, a koktélok keverésén át egészen a számunkra alapnak ítélt ételek/italok (pl: cappuccino, vodka eper, sültkrumpli) ismeretéig mindent lefed. Néha elkanyarodunk persze és olyanokról beszélünk, hogy mi az a metró meg a villamos vagy, hogy nálunk nem mindenki hívő. Egyébként ez szinte teljesen felfoghatatlan számukra. Ha helyiekhez megy az ember, a legjobb, ha azt mondja, hogy keresztény, házas és már van 3 gyereke. Különben nagyon furcsán néznek.

Az élet meglepően pörgős és színes. Folyamatosan vannak vendégek, barátok vagy szakmabeli nagy nevek, akik eljönnek előadni pár napra. Van jóga tanárunk, karaoké gép, rengeteg film/sorozat, társas és sör- nagyjából itt ki is merül a szórakozási lehetőségek tárháza.

Egy picit féltem, hogy milyen lesz az elszigeteltség, de jobban sült el, mint ahogy vártam. Nagyon feltöltenek a gyerekek, nagyon tisztaszívűek, tényleg mindennek tudnak örülni és bárkit tudnak szeretni. Furcsa, de hihetetlen érzelmesek a szumbaiak. A legapróbb rezdüléseket is észreveszik, azonnal rákérdeznek, hogy mi történt, ha csak egy kicsit is változik az ember hangulata. Amikor valaki elmegy, olyan szívszakasztó sírásba kezdenek, mintha valaki meghalt volna. Begyakorolnak egy búcsú dalt, és képesek órákig a szobáikba elvonulva gyászolni. Délutánra mintha sem történt volna. Ugyanakkor bármi alkohol nélkül úgy tudnak örülni a zenének, hogy órákig képesek táncolni meg énekelni. Sokat merengek, hogy vajon elvesztik-e ezt a képességüket, ha elkezdenek nyugati körülmények között dolgozni.

Én is sokkal jobban tudok örülni az apróságoknak, a zaj és fények hiányában sokkal jobban figyelek a természetre. Sokat olvasok, sétálok és végre büntetlenül űzhetem kedvenc tevékenységemet; a bambulást/ merengést. A társaság szuper, mindig van valami közös program. A legtöbben 30 év alattiak és kivétel nélkül mindenki nemzetközi háttérrel rendelkezik. Itt voltak a szüleim 2 hétre, nagyon élvezték. Egy hétre átmentünk Balira is. Nagyon jó volt picit együtt lenni. Teljesen sokkoló volt hirtelen a sok inger és a rengeteg autó meg ember. Akármennyire is furcsa, de sokkal kellemesebbnek érzem ezt a természetközeli környezetet.„

…

A fotók Kőrössy Petra tulajdonát képezik.