Emlékezés

Az elmúlt hetek számokban:

61 napja adtam el a lakásom
48 napja mondtam fel a munkahelyemen
40 napja lettem “hajléktalan”
7 napja lettem munkanélküli
és 21 nap múlva elindulok a világ másik felére, hogy megnézzem mégis mi van arra

Az elmúlt időszak a változásról és az elengedésről szólt és eléggé úgy tűnik, hogy még korántsincs vége.
Kiköltöztem a lakásomból, és a barátaim szeretetének köszönhetően volt hol meghúznom magam néhány hétre, vagy tárolhattam a megmaradt cuccaimat különböző otthonokban.

Nyilván Másokéban.

Amikor saját elhatározásomból megváltam az otthonomtól, fogalmam sem volt hogy ez mivel jár. Az örökös előre tervezés és az ennek megfelelően pakolás – mint például az, hogy az elkövetkezendő napokban mit fogok csinálni, milyen ruhában megyek dolgozni, épp hol fogok aludni – eléggé lefárasztott. Belegondolva viszont jobb lesz hozzászokni, hiszen ez vár rám pár hét múlva…

Az utazás előtti állapot tele van izgalommal. Van mit várni, elintézni, megszervezni, és lelkendezni, hogy de jó is lesz.
Elintézni az orvosi ügyeket, tájékozódni a maláriáról; beszerezni egy két apróságot az útra; elintézni a vízumokat, biztosítást, kedvező bankszámlát; beszkennelni a fontos iratokat és zenéket válogatni az ipodra.

De ennek az állapotnak van egy olyan része is, amit senki nem lát, amiről senki nem beszél. Ez az a belső küzdelem, amivel az embernek szembe kell néznie. Az utazást az ember kitalálja, megtervezi, megszervezi. Majd az eltervezett folyamatok fizikai valót kezdenek ölteni. És az ember rögtön emlékezni kezd.

Emlékszik arra amikor már megfogadta oly sokszor hogy nem megy el többé. Emlékszik arra hogy mennyire tud szeretni, emlékszik arra hogy megfogadta hogy úgy él mintha minden nap az utolsó lenne, emlékszik arra hogy mennyire fáj hogy búcsúzkodni kell, és emlékszik arra, hogy mennyire fáj hogy el kell rendezni a dolgokat. Hogy ki csinálja meg az adóbevallást, hogy hova menjen a posta, hogy mennyire fognak hiányozni a barátok és a család és hogy mégis mi lesz majd csak úgy.

Emlékszik.

De vajon miért csak ilyenkor jut eszébe emlékezni?
Talán azért, mert ha minden nap emlékezne, nem menne el többé…