Életre szóló próbatétel

A hangja alapján sokkal idősebbnek gondoltam.
Ibu Maria azonban fiatalos, széles mosolyú, vidám asszony volt, és mindössze 54 éves. A Kelimutu vulkán lábánál fekvő Moni faluban nagyon sokszor megfordultam. Flores sziget ezen része állt legközelebb a szívemhez, és évente többször is visszajártam ide.
Joput csak később fedeztem fel magamnak, miután egy helyi ismerősöm említette, hogy ott még vannak viszonylag érintetlen hagyományok, mivel a turisták nagy része csak a Kelimutu vulkánhoz jön látogatóba, így ez a kicsi falu kiesik. 

Több sem kellett nekem, másnap felkerekedtem, hogy megkeressem Mariát, akivel telefonon már lebeszéltem, hogy jövök. Kisugárzása és apró, törékeny termete ellenére hangja erős és magabiztos volt. Egy terebélyes öreg fa árnyékában vártam rá a falu határában. 

Amikor megpillantott, széles mosollyal és integetve üdvözölt, erősen átölelt, mintha mindig is ismertük volna egymást. Karöltve vezetett át a kövekkel kirakott kerítésen egy magas tetős házhoz. 

A füves udvaron kutyák játszadoztak, gyerekek bámészkodtak, és idős asszonyok bételdiót rágcsáltak, amitől piroslott a szájuk.
Maria azonnal a szívébe fogadott, bármit kérdezhettem tőle, készségesen válaszolt, megmutatott mindent. Én valójában azt akartam látni, hogy ebben a faluban tényleg minden annyira a hagyományokhoz hűen fennmaradt-e, vagy csak a turisták kedvéért tartanak fent bizonyos rituálékat, mindennapjaik viszont másképp telnek. 

Maria magától kezdte el mesélni, hogy mi ez a ház, és mit csinálnak benne. 

Cipő nélkül mentünk be a házba, kis termetem ellenére le kellett hajolnom, hogy ne üssem be a fejem, hisz nagyon alacsony volt a bejárat. Bent egészen sötét uralkodott, némi világosság szűrődött csak be a deszkákon és a nyitott ajtón. A ház közepén ücsörögtünk a fapadlón, a mennyezet nagyon magasra nyúlt, vagyis nem is volt igazán, csak egy légtér egészen a tetőig. 

A házban összesen három szoba volt, de olyan aprók, hogy inkább csak fülkéknek neveztem volna őket, de Maria szobaként hivatkozott rájuk. A bejárati ajtóval szemben volt egy hátsó szoba. Ez, ahogy megtudtam, a törzsfőnöké volt. 

A hagyomány szerint, ha szeretne egyedül lenni, távol a feleségétől, családjától, akkor ide jöhet aludni, akár minden nap is. Itt biztosan egyedül lehet, hiszen a helyiek sem léphetnek be csak úgy. 

A törzsfőnök szobájától balra volt egy tároló helység. Szertartásokhoz viselt ékszereket, kellékeket tartottak itt, és használat után ide tették őket vissza. A harmadik szobát, a törzsfőnök elsőszülött fia használhatja az esküvő után két éjszakára itt alszik a feleségével, majd hazamennek. Csak az elsőszülött fiú veheti igénybe, hiszen ő viszi tovább a vonalat. 

Amint megszületik első fiúgyermekük, két hetes korában visszajönnek ide a házba, hogy elvégezzenek egy fontos szertartást. Meg kell bizonyosodni arról, hogy ez a fiúgyermek alkalmas-e arra, hogy belőle is törzsfőnök legyen majd egy napon. 

A következő történik ekkor: bent a házban felakasztanak egy kosarat, fellógatják, és három percre beleteszik a gyermeket…

***

Az alábbi történet egy részlet a Keleti mesék című könyvemből.
Ha érdekel mi történik az elsőszülött gyermekkel, hogyan lehet belőle törzsfőnök, és szívesen olvasnál még hasonló történeteket távoli népekről és utazásról, akkor ajánlom figyelmedbe a 43 történetet tartalmazó Keleti Mesék című könyvemet, amely a webshopomban megvásárolható.