A világ legszebb vízesése Moyo szigetén

Ez itt a Mata Jitu vízesés. Az egyik legszebb vízesés, amelyet valaha láttam. 

De hol is van ez és hogy kerültem ide?

Sumbawa

Sumbawa szigete Lombok és Flores között terül el, turisták által kevésbé látogatott, emiatt az interneten sincsen róla sok információ. Többször átutaztam már rajta busszal, amikor Baliról tartottam Labuan Bajoba vagy vissza. A sziget sztratovulkánjáról, a Tamboráról vált híressé, amely egyben legmagasabb pontja is, és 200 évvel ezelőtt Indonézia legmagasabb vulkánja volt. Az 1815-ben történt kitörése a világtörténelem legnagyobb vulkánkitörésének számított és az egész világra hatással volt. A következő évben az északi féltekén szinte nem volt nyár, és a tél is sokkal zordabb lett, a vulkánkitörés miatti éghajlatváltozás következményeként. Erről bővebben itt olvashatsz. A Tambora tehát nemcsak több tízezer halálos áldozatot követelt, hanem az egész bolygónkkal megismertette magát.

Utazás Moyo szigetére

Amint említettem Sumbawa turisták által kevésbé látogatott része Indonéziának, így egyrészt nagyon kevesen beszélnek angolul, másrészt pedig senki nem tud semmilyen infót arról, mikor lehetne tovább utazni az általam áhított szigetre. Moyo szigetñre ugyanis Sumbawa szigetéről lehet eljutni hajóval. Az összes megkérdezett járókelő, sofőr mást mond. Nagy nehezen megtalálom a kikötőt, ahol be is szállhatok egy kicsi hajóba, és elkezdődik a várakozás. Itt is a szokásos indonéz módon történik minden, a hajó akkor indul, ha megtelt. Azám! Azonban ezt ki és mi alapján állapítja meg?

A várakozás közben a hajón szokás szerint zajlik az élet. Beszélgetés, szoptatás, viccelődés, bámulászás, kérdezősködés, csak a szokásos dolgok.

Rizst, tojást, zöldséget, zsákokat szállítanak. Hangfalakat pakolnak fel a hajó elejére, amelyeket deszkán csúsztatnak lefelé. A mellettem levő kislány ismerkedni próbál, mindeközben a piros szósztól összeragadt kezével beletenyerel a táskámba. Könnyű kimosni, nem számít. Összemosolygunk.
Egyre többen vagyunk.
Közben cementes zsákok is felkerülnek. Feltűnik, hogy mindenki eszik valamit. Édes, ragacsos dolgokat többnyire, és húsgombócokat.
Akkor kezdem sejteni, hogy nemsokára indulunk, amikor egy méretes ruhásszekrényt is beapplikálnak a hajóba.

Mostanáig rejtély marad, hogy ez mégis hogy fér fel. A kecske az pedig már csak hab a tortán. Kötéllel erősítenek fel neki egy bokrot, hogy legyen mit ennie. 

A lényeg, hogy cseppnyi, közel két órás várakozás után végre tengerre száll kis hajónk. A rakétakilövéshez hasonló, emberi beszéd meghallgatására teljesen alkalmatlan zaj közepette mindenki azonnal csendben marad. Ha bedugom a fülem látom hogy idilli a szemem előtti kép, ringatózik a hajó, asszonyok a gyerekeiket szoptatják és mindenki nézelődik. Csak szegény kecskét sajnálom, aki nagyon szeretne leülni útközben. Meg is próbálja, de a kötél nem elég hosszú a nyakán ahhoz, hogy mind a négy lábát letegye a hajóra, így inkább marad állópózban egész úton.

Moyo

Moyo szigete területre nem túl kicsi. Összesen nyolc falu kapott helyet a szigeten, amelyeket sűrű dzsungel erdő választ el egymástól. A falvakat ajánlatos hajóval megközelíteni mert az erdőben sok a majom, vaddisznó, kígyó és egyéb vadállat. Egyes helyi információk szerint a területet pár év múlva hivatalosan is természetvédelmi területté fogják nyilvánítani, ami nem csoda hiszen teljesen érintetlen.

A vadállatok mellett nagyon sok a kecske és a macska a faluban. Kutya szinte alig van. Nagyon sok a légy. Vagyis nem. Rohadtul sok a légy. Zavaróan sok. Mindenbe belemásznak. Rám is. Azt hiszem ők idegesítenek a legjobban.

Labuan Aji faluban szállok meg, és összesen két helyi étterem van erre. Az egyik már első ránézésre hanyagolható, így ugyanoda járok vissza. 

Az étterem maga a falu egyik boltja is egyben. Ami azért is jó, mert ha nem tetszik a választék, körbenézek a polcon és süttetek magamnak tempét, vagy pucolok uborkát, fokhagymát, mintha mindig is itt éltem volna. Mert ezt itt lehet.

Henki, a macska pedig akárhányszor jövök, alszik. A padon, a kövön, ölben. Bárhol. 

A sziget turisták által kevésbé ismert, mindössze 3-4 évvel ezelőtt kezdték el hirdetni.

Egyes helyi információk szerint több száz évvel ezelőtt az akkori királyi család rokonainak a földjein dolgozó alkalmazottak egyöntetűen magukévá tették a földeket és letelepedtek rajta. A korábbi tulajdonosok nem tehettek semmit, talán nem is érdekelte őket, hiszen régóta nem éltek már ott. Nem sokkal később a szigetet kolera, tífusz, malária és egyéb járványok miatt elhagyták az ott lakók és három generációval ezelőtt kezdtek el visszaköltözni rokonaik, ismerőseik.

A lakosság nagy része Bimából származik és az indonéz mellett a bimai nyelvet is beszélik, a kisebbség pedig Sumbawa Besarból való. Angolul szinte senki sem tud, annak ellenére hogy a helyi iskolában van angol oktatás, de a „Hello mister, hogy vagy és honnan jöttél” kérdések után megreked a beszélgetés, vagyis pontosabban hangos, ruhába fojtott kuncogásba fullad.

A szigeten van több iskola is, általános iskola és alsó középiskola (junior highschool). Mivel a senior highschoolért már fizetni kell, így sokan abbahagyják tanulmányaikat 15 évesen.

A továbbtanulás hiányossága miatt a fiatalok, miután befejezték az alsó középiskolát, szinte azonnal családot is alapítanak, ezért gyakori a 14-15 éves anyuka és apuka és az ezzel járó problémák, többek között a túl korai felnőtté válás, a felelősségvállalás hiányossága, a családtervezés hiánya és a belterjesség.

A családban a férfiak azok akik dolgoznak, halásznak, vagy az erdőben fákat vágnak ki. A jelenlegi legnagyobb projekt a faluban, hogy kialakítsanak egy rizsföldet, amelyen maguknak termelhetnek élelmet.

A nők pedig a nem kenyér kereső tevékenységekkel foglalkoznak, intézik a háztartást, a gyerekeket. Délutánonként összegyűlik a falu és megy a röplabda. Több helyen is láttam hálót.

A szigeten nincsen rendőrség, nincsenek hatóságok, így azt, hogy mi történik a kivágott fával, gyakorlatilag senki sem ellenőrzi. Elviekben a kivágott fát a szigeten lakók legálisan felhasználhatják saját célra, de hogy az a fa valójában hova kerül (pl. eladásra másik szigetekre) azt képtelenség nyomon követni.

Áram este hattól reggel hatig van, egy generátor segítségével, ami szintén nem új és néha bedöglik. Az egyik helyi szálláshely tulajdonosa meséli épp, hogy tavaly februárban annyira rossz idő volt, sokat esett és háborgott a tenger, hogy nem jött hajó Sumbawaról Moyora. A generátor is elromlott, így egy teljes hónapig voltak áram és egyéb ellátás nélkül a szigeten. Ilyenkor csak arra gondolok, hogy mi történhet ha valakinek kórházba kell mennie…

Érdekes a kontraszt a fenti információk után, hogy a szigeten található a világ egyik legdrágább resortja, az éjszakánként 1000 eurót kóstáló Amanwana, amely egy milliárdos orosz üzletember cégcsoportjának a tulajdona. A hírek szerint itt szállt meg Lady Diana hercegnő, Mick Jagger, vagy Leonardo Di Caprio is.  

A naplemente minden este lenyűgöző látványban részesít.

Mata Jitu

A vízesés, ami miatt idejöttem, az erdő mélyén fekszik, hét kilométerre Labuan Aji falutól, ahol a szállásom is van. Mehetnék gyalog is, de úgy döntök, hogy ojekkel, azaz motoros taxival vágok neki. Az út hosszú, és göröngyös, néhol a motor is küszködik. Amikor odaérek, elgémberedek a látványtól.

Bámulom a vízesést, olyan ez mintha oda lenne festve, vagy mintha valamelyik tündérmesében elképzelt táj elevenedne fel előttem. Színes pillangók szállnak körülöttem, csíkos csiga oson a fakerítésen, és kabócáktól hangos az erdő, majmot is látok.

Nincs itt senki. Nem szed belépőt senki. Érintetlen táj ez.

Körbesétálom a vízesést, és tetszés szerint beleugrom a jéghideg természetes medencébe, ahol anno Diana hercegnő is hűsölt. Arra gondolok, hogy ha itt laknék, biztosan minden nap idejönnék. Annyira nyugodt és civilizációtól mentes hely ez, hogy még a faluba sem vágyom vissza.

Ha érdekelnek az utazós történeteim részletesen, bővebben, nemcsak Indonéziából, akkor ajánlom figyelmedbe a Keleti mesék című könyvemet.