A karanténban mindenki egy kicsit utazó lehet

“Egy utazó, amikor a hegyekben utazgatott, egy folyóban talált egy különösen értékes követ. Másnap találkozott egy másik utazóval, aki éhes volt, így hát előbbi kinyitotta a csomagját, és megosztotta ennivalóját a vándorral. Az éhes utas meglátta a drágakövet útitársánál, és kérte őt, hogy adja neki. Az habozás nélkül neki adta a követ. A vándor örvendezve jószerencséjén továbbállt, hiszen tudta: a drágakő olyan értékes, hogy élete hátralévő részében nem kell többé szükséget szenvednie. Ám néhány nappal később a vándor visszatért útitársához és visszaadta neki a követ. “Gondolkoztam” – szólalt meg. “Jól tudom milyen értékes ez a kő, de visszaadom abban a reményben, hogy adhatsz nekem valamit, ami még értékesebb. Add nekem azt a valamit belőled, ami képessé tett arra, hogy nekem add a követ.” (Indiai tanmese)

Borítókép innen: bit.ly/kövesmese

Valahogy úgy érzem mi is lehetőséget kaptunk most arra, hogy egy kicsit másképp éljünk.

Egy ilyen nehéz helyzet, mint most a világjárvány időszaka, megtanít minket arra, hogy megtanuljuk értékelni azt, amink van, segítsünk, ahol szükséges és ne a pénz motiváljon minket. Ebben az időszakban (ha eddig nem tettük) különösen fontos a valódi értékek megtalálása. Most, hogy sokan elveszítettük anyagi forrásaink nagy részét vagy egészét, újratervezni kell, megtalálni azt, mihez értünk igazán, mi az, ami értékteremtő lesz mások számára. 

Aki sokat utazik, vagy életvitelszerűen ebből él, annak az élete folyamatos változásokból áll, nincs benne állandóság. Vagyis az egyetlen állandó dolog az utazó életében, a változás. Az ember extrém rugalmassá válik, és ha egy új helyzet adódik villámgyorsan adaptálja. Megnézi mi a legjobb, ami kihozható belőle. Ez történik most is mindannyiunkkal. Alkalmazkodnunk kell az új helyzethez, az új lehetőségekhez, és adott esetben elkezdeni valami olyat, ami eddig idegen volt számunkra. Pusztán azért, mert ami eddig működött vagy megélhetést biztosított, az most eltűnt.

Egy utazó emellett megtanul hálásnak lenni, alázatos, türelmes, nyitott és elfogadó. Ezekre a tulajdonságokra mind nagy szükségünk van most. Hiszen nincs más választásunk, mint elfogadni a helyzetet, kivárni türelmesen, amíg vége lesz és nyitottnak lenni az új helyzetekre. Mindezt úgy, hogy bizonytalanságban él mindenki, hiszen nem tudja mi várható.

Utazás közben összefolynak a napok, nem tudja az utazó hogy melyik nap milyen nap van, de nem is feltétlenül lényeges. Valahogy a karanténban is ugyanezt érzem, mivel sehova nem lehet menni és nekünk még kertünk sincsen, tehát tényleg a négy fal között vagyunk, így sokszor napokig csak pizsamában maradok, nem tudom mikor van hétvége és azt sem hogy hányadika van. Teljesen elveszik az időérzékem. 

Utazás közben az ember akkor megy wcre amikor tud és nem akkor, amikor kell. Jelenleg ez a helyzet a boltba járással is hiszen most be van szabályozva hogy ki mikor mehet vásárolni, nem akkor amikor épp gondolok egyet és leugrom a közértbe. Na jó, ez lehet hogy kevésbé ideillő gondolatpont, de mégiscsak párhuzam a mostani helyzet és az utazás között. 

Pál Feri azt mondja hogy “az ember nem akkor változik és változtat, amikor itt az ideje, hanem amikor valamilyen külső kényszer miatt kénytelen, vagy mert valamiféle belső szenvedés ráveszi erre.” Egy ilyen helyzet rákényszerít mindenkit a változásra, sokaknak önmagán is dolgozni kell majd hogy el tudja fogadni az új helyzetet, amit a vírus utáni élet hoz.

Bárhol is legyünk, bármilyen helyzetbe is kerülünk, bármennyire nehéz is, megkönnyíti az elfogadást, ha megvizsgáljuk milyen pozitív hozadékai lehetnek a jelenlegi helyzetnek.

Lehetőség a fejlődésre. Megtanulhatjuk jobban értékelni amink van, az apró dolgokat is. Emellett talán megtanuljuk értékelni az egészségügyi dolgozókat, azt hogy hivatásuknak mekkora ereje van és ez a mi életünkben is mekkora érték. Egyik ismerősöm is koronavírusos kórházban dolgozik és megkérdeztem tőle, hogy nem fél e. Nem értette a kérdést. Azt mondta nincs mitől félnie. Tudja, hogy valószínű el fogja majd ő is kapni, de nem azért tanult nem azért lett nővér, hogy most megfutamodjon. Ő szeret másokon segíteni és most is ez a dolga, teszi hát. Példát vehetünk róluk, hogy mekkora lelkesedéssel, erővel és hittel teszi azt, amit szívből szeret tenni.

Kicsit nagyobb levegőhöz juthat most a bolygónk. Most mutatkozik meg csak igazán, hogy mi, emberek mennyire pusztítjuk a földünket és most hogy nem lehet utazni és kevesebb a repülő, vagy a városokban a jármű, kiszínesednek, fellélegeznek a városok. Eltűnik a szmogfelhő, a szürkeség és kiszínesedik a világ.

Lehet hogy sokak számára végre kiderül, hogy otthon is lehet tanulni vagy otthonról is lehet dolgozni. Aki eddig ebbe nem tudott belekóstolni, annak most lehetőség adódott erre, ha most belekényszerült ebbe a helyzetbe, kipróbálhatja. 

Most jövünk rá csak igazán, hogy mekkora ereje van az érintésnek, ölelésnek, baráti puszinak, kézfogásnak, vállveregetésnek, most, hogy nem tehetjük meg, hanem távolságtartónak kell lennünk. Ha majd újra meg lehet érinteni a másikat, ezt ne felejtsük el.

Felértékelődik a kertes ház is, a vidék. Hiszen milyen jó most egy olyan otthonban karanténozni, ahol ki lehet menni az udvarra, friss levegő van, ragyogó napsütés. Egy budapesti lakásban, ahol még erkély sincs az ember a lépcsőházban futkározhat fel s alá a lenti szemetesek és a bejárati ajtó között. 

Egy ilyen nehéz helyzetben derül ki igazán, hogy mi emberek, mint közösség mennyire számíthatunk egymásra. Összefogással mielőbb sikerülhet kizárni a vírust az életünkből. Még akkor is, ha az élet most pont azoktól zár el bennünket, és ítél fizikai távolságtartásra, akiket a legjobban szeretünk. Szüleinkért, nagyszüleinkért is maradjunk most otthon. Ameddig szükséges.
Kívánom mindenkinek, hogy megtalálja az útját, a hivatását, ha eddig még nem sikerült. Hogy észrevegye a lehetőségeit, hogy mire képes, és legyen ereje ahhoz hogy megtegye az első lépést a céljai felé. És bizakodjunk együtt, hogy egy jobb, új világ vár majd ránk pár hónap múlva. Ez nagy részben rajtunk múlik.