Szelíd motorosok

Ismét 4 nap. Motoron.

Labuan Bajoból repülővel mentünk Endébe, ami a sziget déli felén található. Ende a környék központi városa. Az volt a tervünk, hogy ahogy megérkeztünk bérelünk motrot 4 napra és nekivágunk Floresnek úgy istenigazából. Endében nem szerettünk volna rostokolni egyáltalán.

A gond ott kezdődött, hogy Endében nincsen motorbérlés. Ezt úgy kb. 1 óra sétálgatás, keresgélés és kérdezősködés után el kellett fogadnunk. Mivel nem volt szállásunk foglalva és nem is szerettünk volna maradni, bementünk egy hotelbe megkérdezni, hogy mi a helyzet ilyenkor, tudnak e segíteni. A recepciós kislány elirányított minket a Hotel Floresbe, hogy nekik van, menjünk oda bemoval. (A bemo az a helyi közlekedési jármű, szép színes minibusz). Itt ismerkedtünk meg Mr. Willyvel.

Mr. Willy kínai származású üzletember, de már itt született. 4 gyermeke van, egy felesége, és 2 hotele. Azonnal a szárnyai alá vett bennünket. Az egyik alkalmazottja, Ferlando, aki különösen nagy érdeklődést mutatott felénk,  kiállt az utcára és próbált nekünk motrot szerezni. Ennek az a módja, hogy az úgynevezett ojek-eket, azaz motorbiciklis taxisokat leintse és elmondja nekik hogy mennyire jól fognak járni ha odaadják a motorukat nekünk 4 napra. Napi 100 ezerért, mert ennek itt ennyi az ára. Az motoronként kb napi 2000 Ft-ot jelent.

Közben Mr. Willyvel megegyeztem, hogy Moniban ad nekünk olcsó szobát a másik hoteljében, megkávéztunk, megismertettük velük Magyarországot és használtuk az internetet.

Megkedveltük Mr. Willyt, na.

Délután 3-ra meglettek a motorok és útra készen álltunk. A motorbérlés ilyenkor úgy zajlik, hogy a helyi ember megmutatja a portékát (jelen esetben a motrot), mi szemrevételezzük. Mindenképp automata kell, tehát a manuális váltósak sajnos kiestek a választásból, ilyenkor nem köttetett üzlet, másikat kellett keresni. Az sem felelt meg nekünk, amelyiken nem voltak visszapillantó tükrök. A helyiek szerint ez egyáltalán nem probléma, de mi nem szerettünk volna tükör nélküli motorokat 4 napig. 

Amikor megtaláltuk az alkalmas járművet, lefotóztuk (nem mintha számítana valamit, a legtöbb motornak biztosítása sincsen), megnéztük a lámpákat, odaadtam az útlevél fénymásolatot, kifizettük előre, telefonszámot cseréltünk és megegyeztünk, hogy 4 nap múlva ugyanitt.

Szabadok voltunk.

Azonnal indultunk is, hogy még sötétedés előtt Moniba érjünk, ahonnan majd meglátogatjuk a Kelimutu vulkánt és a színváltós tavakat a kráterében.

Azonban nem jutottunk túl messzire, mert az utat elállták ezek a markolók és munkások.

Várnunk kellett amíg szünetet tart az útszélesítő brigád. Természetesen azonnal megjelentek az árusok akiktől beszereztük az ebédünket. Gyerekek gyűltek körénk akik nasit, italokat, tojást és cigarettát árultak.

Rajtunk kívül nem volt más turista, igazi látványosság lettünk. Ismét. Az idő remek társaságban telt.

És amíg vártunk, megebédeltünk.

Mire Moniba értünk már nagyon fáztunk, itt a hegyekben eléggé lehűl a levegő. Ez volt az első eset a 8 hónap alatt, hogy hajlandó voltam extra pént fizetni a melegvizes zuhanyért. A szálláson nem voltak felkészülve arra, hogy hajat is szeretnék mosni, természetesen meleg vízben, így a hajamat már hideg vízzel kellett leöblítenem.

A vacsoránkat ebben az étteremben költöttük el hangfalak, motor, 1-2 patkány társaságában. De az étel legalább finom volt. 

Másnap megnéztük a Kelimutu vulkán tetején található színváltós tavakat Ez a Kelimutu Nemzeti Park területén található, ahova a belépő 150 000 IDR (3000 Ft). 

A helyiek számára Olivér nagyobb látványosság volt, nem győztek vele fotózkodni.

És ilyen társaságban lehet erre kávézni.

Délután indultunk tovább Endén keresztül, addig amíg eljutunk a motorokkal, gondoltuk mi. Az utcán vásárolt vacsoránkat a tengerparton költöttük el.

Amikor már kellően sötét volt, kb 7 óra elkezdtünk szállást keresni a kis falvakban, amelyeken keresztül motoroztunk. A kérdésemre a válasz miszerint hol van szálláslehetőség, minden egyes alkalommal ugyanazt a választ kaptam: hát itt nincsen, menjetek vissza Endébe.

De a franc se akar Endébe visszamenni! Mivel a többiek már nagyon fáradtak voltak és jó lett volna megpihenni, nem volt más választás, bekopogtunk hát a helyi rendőrségre Nanga Panda faluban. Bemutatkoztam és elmondtam hogy mi járatban vagyunk és nagyon szeretnénk itt aludni amennyiben lehetséges. A rendőr kicsit meglepődött a kérésemen, de azonnal felhívta a főnökét, aki beszélt angolul és biztosított arról, hogy maradhatunk. Megadta a számát is, hogy ha netalántán probléma lenne, azonnal értesítsem. A 24 órás szolgálatban levő rendőrök azonnal elkezdtek sürögni forogni, hogy előkészítsék a szobánkat.

Muszlim falu ez a Nanga Panda, és a szabályaik szerint fiúk és lányok nem alhatnak egy szobában, így Bettivel aludtam, Olivér pedig Zsoltival. Megérkezésünk után 10 perc sem telt el, már a fél falu ott volt a rendőrségen, és kíváncsian figyelt minket ahogy ott ültünk és mosolyogtunk. Kommunikálni akartak. Mi is. Mivel az indonéz nyelvtudásom hogy mondjam, eléggé szegényes, ezért elő a szótárat, meg a kezünket, és fordítgatva, mutogatva, nevetgélve egész estés szórakozássá vált az ottlétünk. Mindent megértettünk. Kiderült, hogy imádják a focit és a motorversenyt és nagyon tetszett nekik, hogy a vendégeik lehettünk arra az egy éjszakára.

A vécénk mellett volt a cella, szögesdróttal a tetején, nagyon érdekes volt ilyen környezetben tölteni az éjszakát.

Reggel búcsút intettünk és megcsodáltuk a tengerpartot, ami ilyen színes kövekkel van tele.

Ez a hölgy pedig a kakaó termését dolgozta fel aznap reggel. A környéken ugyanis kakaóültetvények vannak.

Nem sokkal az indulás után a motorunk defektet kapott. Törtük a fejünket, hogy most mi a csudát csináljunk, de a helyiek ismét a segítségünkre voltak. Mutatták, hogy van egy műhely kb 1 kilométerre. Gyorsan előre mentem Olivérrel, meg is kérdeztük, hogy meg tudják e csinálni, majd eltoltuk a defektes motrot és pikk pakk ki is cserélték a gumit. Kiderült, hogy belehajtottunk egy nagy szögbe…

A bámészkodás és fotózás természetesen itt sem maradhatott el.

A kávészünetet ebben az útszéli bódéban tartottuk meg, ahol ismételten pár perc elteltével rengeteg helyi gyűlt össze a csodálatunkra. Ekkor már biztosak voltunk benne, hogy Flores szigetén nagyon kevés a turista.

Aki mégis erre jár az vagy busszal, vagy helyi közlekedéssel teszi ezt. Biztosan nem motorral. A turista látványosság. Pont. 

Már majdnem Bajawába értünk, amikor az újabb pihenés alkalmával újabb helyiekkel ismerkedtünk meg. Hozták a rizstermést szárítani az út szélére, így vettek észre bennünket.

Pár perc múlva már az egész rokonság az út mellett nézelődött és kérdezősködött.

Floresen több helyen láttam, hogy a helyiek kézzel szőtt takaróba vannak bugyolálva, ami melegen tartja őket. Mivel nincs meleg ruhám, szerettem volna egy ilyet magamnak, ami későbbi utazásokhoz is nagyon jól fog jönni. Gondoltam én. Megkérdeztem az egyik nénit, hogy hol tudnék ilyet vásárolni. Azonnal szalajtotta a lányát aki egy gyönyörű darabbal tért vissza. Megvásároltam.

Genovéva néni 2 hónapig dolgozott ezen a takarón és boldog volt, hogy nekem adhatta. Ezt a takaró úgy hívják, hogy Ikat, ez egy  kézzel szőtt tradicionális törzsi sarong. Ki is próbáltam a motoron. Valóban nagyon melegen tart.

Fáradtan értünk Bajawaba a délutáni órákban.