Mi lesz most?

Az elmúlt 4 napban másodszorra támadtak meg és ez kicsit rosszabbul érintett mint az első, amelyről itt írtam. Ez a biciklin történt, ki akartak rabolni, de szerencsére nem sikerült. Viszont megijedtem és elestem a biciklivel. Másnap 30 kilométernél többet nem bírtam tekerni. Nem a fizikai sérülés miatt, hanem a lelkem törött el picit. Így előre mentem Dalatba gondolkodni, hogyan tovább. Egy helyi barátnőm családja fogadott be magukhoz 3 éjszakára.

Mire megjöttek a fiúk, kitaláltam, hogy egyedül indulok útnak. A történtek után nem feltétlenül szerettem volna meghosszabbítani a vízumomat, amit meg kellett volna tennem, ha a fiúkkal megyek tovább. Így viszont marad 1 hónapom arra, hogy bejárjam Vietnám középső és északi részét. Ahol lehet, biciklizem, a hosszabb távolságokat pedig busszal teszem meg, úgy, hogy a biciklit szállítom magammal. Így nem kell abbahagynom a biciklizést, újra a magam ura vagyok, és a vietnámi utamat is be tudom fejezni sietés nélkül.

Szerintem ilyen eset után meg kell tanulni feldolgozni a történteket, és hagyni magunknak időt. Nem szabad siettetni a dolgokat és rohanni tovább, mintha mi sem történt volna.
Én megengedtem magamnak, hogy sírjak, ha kellett, vagy csak bámuljam az eget és várjam a jeleket, hogy hogyan tovább. Kivettem belőle a tanulságot és most már ideje tovább menni.
Nem szabad benne ragadni abban ami történt, nem szabad átélni újra és újra, menni kell tovább, az úton, és bízni az emberekben újra.
Megtanulni mosolyogni és szeretni.
Ahogy eddig is.
Mert a emberek alapvetően jók, ezt még mindig hiszem és tudom. Csak így lehet tovább menni és tovább csinálni. Meggyógyítani a sebeket és újult erővel nekivágni és rácsodálkozni arra amit szán nekünk az élet. 

Az utazás fő célja az, hogy élvezzem amit csinálok, ahova megyek, akármit látok, vagy akikkel találkozom. Ha ezt nem tudom megtenni, szenvedés az egész. Annak semmi értelme, azt otthon is lehet.

Nem élem meg kudarcként ami történt, hisz sokkal rosszabb is történhetett volna. Nehéz felépíteni összetört saját magunkat, de muszáj. Ugynúgy ahogy az élet más helyzeteiben is.
Tovább lépni és szeretni.
Arra koncentrálni, hogy mi van most.
Nem a múltban, nem a jövőben, hanem most.
A jelen pillanatban.

Én most épp ezt teszem.
Megyek, előre az úton.
A saját utamon.
Ahogy eddig, lelkesen, boldog szívvel, mosolyogva.
Mert másként nem tehetek.
Mert másként nem lehetnék önmagam.