Elmenni nehéz, nagyon nehéz

Ülök a szoba közepén, a romhalmaz tetején, miközben a könnyeimmel küszködök. Pár óra van csak az indulásig, az éjszaka közepe van és megint azt kérdezem magamtól: akarom én ezt?

Én választottam ezt az életet, utazó vagyok.
Menni akarok. Vagyis menni akartam.

De amikor az ember meghozza a döntést, hogy ezt az életformát választja, akkor sosem gondol az indulás előtti pillanatokra. Legalábbis a végsőkig halogatja azt.

Nem akar arra gondolni, hogy milyen az a hosszasan tartó, szorító ölelés. Milyen az felszállni a buszra és integetés helyett félve visszanézni annak az arcára aki épp az utadra bocsájt, mert tudod, hogy sírnod kell. Sírnod kell, de nem akarsz. Nem akarsz elmenni.

Maradnál még.

Hogy milyen az, amikor eszedbe jut, hogy mennyi mindent akartál még elintézni, kit akartál felhívni, kinek akartál még pár szót mondani, de nem jutott rá idő. 

Mert nincs elég idő. Az idő mindig csak MOST van. Ebben a pillanatban.

Ilyenkor úgy búcsúzom, mintha sosem jönnék vissza. Tudom, hogy bármikor hazajöhetek, tudom, hogy semmi sem végleges és azt is tudom, hogy ha felszállok az első repülőre és pár nap múlva a világ túlsó felén leszek könnyebb lesz minden, de most a szívemmel maradtam egymagam és most még nagyon nehéz.

Nehéz.

Nehéz búcsúzni, nehéz elválni, nehéz elengedni. Nehéz pakolni.

A gyomrom összeszorul, éhes vagyok, de nem tudok enni. A szívem olyan, mint egy nehéz kő.
Fáj, ha meghallgatom a zenét, amelyről kellemes emlék jut eszembe.
Fáj, ha a levetett ruháimra nézek és eszembe jut hol viseltem és mit csináltam akkor.
Fáj…

Itthon jön a tél, igaz hogy pár óra múlva ismét a nyárban leszek, de a szívemben most jött el a tél.

Nincs idő többet ölelni, elkapni egy pillantást, vagy kimondani hogy mennyire nehéz és visszacsinálni az egészet. Csak a mentális képek maradnak. Amiket készítettél, hogy mindvégig veled legyen majd az út során és ne vehesse el tőled senki.

Majd jön egy levélbe rejtett üzenet, amelyet csak a repülőn bonthatsz ki, és úgy árad szét benned, hogy a vécében töltöd az elkövetkezendő ki tudja hány percet és összeroskadva zokogsz.
Érzelmi viharokat élsz át miközben végig futtatod magadban az elmúlt pár nap eseményeit, a búcsú áradatokat, a ki nem eresztett könnycseppeket, az öleléseket, a szavakat, azt hogy mennyire szeretsz és mennyire szeretnek. 

Miért nem jó nekem a kényelmes ágyban, a meleg szobában, a barátok társaságában, az ölelő karokban, a megszokott hétköznapokban, a családom melegében? Miért akarok folyton menni? Miért?

Ez az érzés most pont olyan, mint látni a hátizsákomat. Majd kipukkad, annyira tele van tömve és amikor kinyitom csak ömlenek ki belőle a dolgok, mint belőlem az érzelmeim. 

Sokat pakoltam már megint. Az egész tervezgetés és utazás a pakolással válik egyszerre félelmetes valósággá számomra.

Amikor elbúcsúzol a reptéren, ekezdődik a folyamat. Repülőről repülőre ülsz, reptérről reptérre vándorolsz. A wifi már automatikusan csatlakozik, hiszen mindenhol jártál már. Többször is.
Ismered a járást, az ízeket, a helyet.

Majd amikor megérkezel, oda a világ másik felére, ahonnan két hónapja önként távoztál, hirtelen minden ismerős lesz.

A mosolyok, az ételek, a szagok, hogy mindent el akarnak adni neked, hogy elveszel a nagyváros forgatagában, hogy mindenki kedves hozzád ebben az ismeretlen, de mégis ismerős világban. Otthonos érzés valahol ez mégis.

Újjászületsz. 

A születés az otthonhagyottaktól való búcsúzással veszi kezdetét, majd amíg ideérsz átverekeded magad a szülőcsatornán, amely hosszú órákba telik, csakúgy, mint az idáig vezető út. Elhagyod a megszokott meleg anyaméhet és átpasszírozod magad a világ másik felére.

Az elindulás, és maga az utazás egy igazi újjászületés. 

Amikor elindulok, újra és újra életre kelek.

Most már tudom, hogy ezért megyek.

Hogy éljek.