Egy napom a Marina Bay Sands Hotelben – 5 dollárból

Medence

Évek óta fent volt a listámon, hogy a Marina Bay Sands Hotel medencéjében fürödhessek, lecsekkoljam a kilátást és csináljak ott egy fotót.
Tisztában voltam vele, hogy nem hagyhatom el Szingapúrt enélkül.

Ahogyan azzal is tisztában voltam, hogy ez nem lesz könnyű feladat.

A Marina Bay Sands a világ egyik legismertebb ötcsillagos szállodája. Nemcsak maga az épület vagy az elhelyezkedése miatt, hanem a szálloda 57. emeletén található infinity pool rengeteg vendéget vonz a világ minden tájáról. Ez a világ legnagyobb tetőtéri medencéje, 150 méter hosszú.

A medencét csak a szálloda vendégei használhatják, és nagyon szigorú ellenőrzés van a bejáratnál. A szállodában egy éjszaka szállás ára 500 dollár (100 000 Ft) körül mozog.

Tudtam, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy megszálljak egy éjszakára, ki kellett hát találnom hogy fogok bejutni a medencéhez.

Reggel fél 10 körül érkeztem a szállodába. Szerencsére a hotel lobbija kisebb átjáróházként funkcionál, így nem tűnik fel senkinek, hogy ki szállóvendég és ki nem az.

Először megfigyeltem a lifteket. 

3 lift van: Tower1, Tower2, Tower3. Az utóbbi kellett nekem, hiszen ez ment fel az 57. emeletre. 

Szingapúrról és a szingapúriakról azt kell tudni, hogy mindenki betartja az összes szabályt ami létezik és komolyan veszik a feladatukat. Ezért tisztában voltam vele, hogy nem kérhetek meg hotel alkalmazottat, hogy engedjen már be a medencéhez csak a két szép szemem miatt, vagy azért, hogy készíthessek ott egy fotót. Biztos voltam benne, hogy ez nem járható út. A szabály az, hogy az uszodát csak a szálloda vendégek vehetik igénybe. Pont. 

Tudtam, hogy egy szállodavendégre van szükségem, aki hajlandó segíteni nekem a feladatom teljesítésében.

Lent a földszinten kinéztem magamnak egy nyugati kinézetű párt és odamentem hozzájuk, amikor szálltak be a liftbe. Elmondtam nekik, hogy mit szeretnék, de nagyon elutasítóak voltak. Természetesen nem segítettek. Sejtettem, hogy ez így nem lesz jó, jobbnak láttam felmenni az 57. emeletre és körülnézni hogy ott mi van, miféle emberek járnak kelnek arrafelé.

Felmentem tehát az 57. emeletre.

A Tower3 lift környékén kóricáltam, babráltam a telefonommal és amikor valaki épp beszállt, követtem, de továbbra is a telefonommal babráltam, mintha roppant elfoglalt lennék.
Itt figyelni kell, mert csak akkor tudsz feljutni az 57.-re, ha más is épp odamegy. Ugyanis a lift úgy működik, hogy bedugja az ember a szobakártyáját, majd benyomja hányadik emeletre szeretne menni. Mivel nekem nincs kártyám, nem mehetek oda ahova akarok, mert hiába nyomom a gombot, kártya nékül nem indul el. Lefelé már egyedül is lehet jönni, mert a lobbi gombot benyomva kártya nélkül is elindul a lift.

Szerencsém volt, mert valaki benyomta az ötvenhetet.

A liftből kiszállva megszemléltem a terepet. Van itt egy kilátó, ahol el lehet lenni, senki nem szól semmit, nem kérdez, mit keresek ott. Emberek jönnek, mennek, fotózkodnak.

Én itt várakoztam miközben szemléltem a kilátást.

Elkezdtem figyelni az embereket, és azon töpiztem ki lesz az, aki majd segít bejutnom. Az ázsiai emberek nem teremtenek szemkontaktust, nem mosolyognak, nem ismerkednek. Így hát nyugati kinézetű embert kellett keresnem.

Kb. 1 órát vártam így a kilátónál, amikor megpillantottam egy európai kinézetű fiatal fiút.
A medencéhez tartott.
Szuper.
Tehát vendég.
Bement.
Mégjobb.
Csak meg kellett várnom, hogy kijöjjön.

Újabb 45 perc elteltével ez meg is történt.
Amikor kijött, ketten voltak a barátjával. Éreztem, hogy most vagy soha. Dobogó szívvel rohantam utánuk és leszólítottam őket a liftnél.

Valahogy így:
Srl: „Sziasztok fiúk. Bocs a zavarásért, de egy nagy szívességet szeretnék kérni tőletek.”
Fiúk: „Parancsolj!”
Srl: „Nagyon nagy álmom, hogy  a medencében fürödhessek, és annyira szeretnék egy fotót készíteni a medencénél… Tudnátok esetleg segíteni nekem?”
Fiúk: (a hallgatagabb fiú elővette a kártyáját és átnyújtotta)
Srl: „Jééééézus! Tényleg? Komolyan? Úristen. Annyira köszönöm! Meghívhatlak benneteket egy italra később a városban?”
Fiúk: „Köszi, de sajnos nemsokára ki kell csekkolnunk, mert csak egy éjszakára jöttünk ide a medence miatt…” (Olyan szomorú kutyaszemekkel nézett rám, hogy kicsit elszégyelltem magam. Még akkor is, ha nekik teljesen más a költségvetésük, mint nekem.)

Ezután Andreassal (a srác akit legelőször kinéztem) bementünk a medencéhez. Mindkettőnk kártyáját külön-külön lehúzták. Tehát az nem működött volna, hogy találok egy szállodavendéget és bemegyek vele. Mert személyenként kell egy kártya.

Amikor beértünk a medencéhez visszaadtam Andreas kártyáját és megígértem, hogy küldök neki egy képeslapot ajándékba. Ez azóta meg is történt.

Boldog voltam. Rettenetesen boldog.

Ha az ember lánya bent van a medencénél, onnantól fogva jó dolga van. Hotelvendégként kezelik. Hiszen csak hotelvendégek juthatnak be a medencéhez. Kap törölközőt, mosolyognak rá, kiszolgálják. Bár ételt, italt rendelni nem érdemes, mert nincs szobaszám ugye, amire ráírnák a számlát. Én előre látó módon vittem magammal elemózsiát, amelyet egy szinttel lejjebb fogyasztottam el amikor megéheztem, úgy hogy ne lássa senki. Mert ugye egy ötcsillagos szállodába ki az a hülye aki szendvicset visz magával az uszodához?

Az egész napot a medence partján töltöttem. Itt valahogy a nap is erősebb volt, mert jól leégett az arcom. Kiélveztem a napot, mert ki tudja, lehet hogy soha többet nem jutok vissza ide.

Miután kifürödtem magam, lezuhanyoztam a vécében (van zuhanyzó) és felöltöttem a sárga ruhám.

Elmentem enni valamit egy közeli helyre. Majd vacsora után visszamentem a szállodába és gondoltam megnézem a kaszinót, ha már úgyis itt vagyok.

Kaszinó

A Marina Bay Sands kaszinójába helyieknek 100 dollár a belépő (ezzel ösztökélve őket arra, hogy ne szerencsejátékozzanak), külföldieknek ingyenes (ők szórják csak a pénzt). Útlevelet kérnek a bejáratnál és legalább háromszor le is ellenőrzik.

A kaszinóban tilos fotózni. 

Hideg és meleg italok korlátlan számban ingyen fogyaszthatók.

Gondoltam felteszek 5 dollárt a játékgépen, ha már egész nap szinte alig költöttem valamit. Felelőtlen gondolat ez olyasvalaki számára aki azt sem tudja hogy kell ezeken az izéken játszani, de reménykedtem benne hogy nyerek valamit. Leültem egy játékgép mellé, valami olyasmi volt, amilyet a Cameron Diaz féle Amíg a jackpot el nem választ című filmben is láttam. Benyomtam a gombot, fogalmam sem volt hogy mi fog történni.

Mondanom sem kell, hogy tapasztalaton kívül mást nem sikerült nyernem. De azt hiszem bőven belefért a napi keretembe ez az öt dollár, főleg, hogy egész nap az ötcsillagos szálloda medencéjénél pihenhettem. Ingyen.

Kilátás

Amikor már kellően kikaszinóztam magam magabiztosan tartottam az 57. emeleti lift felé újra. Ugyanis közben besötétedett és én szerettem volna fotót készíteni az éjszakai fényekről is. 

20 dolláros belépő ellenében bárki felmehet az 57. emeleten található étterem melletti Skypark nevű kilátóra és megszemlélheti a tájat. 

Ez kicsit drága, főleg, hogy ingyen is lehet látni ugyanezt.

Már elég jól ismertem a lifteket, gyorsan bepattantam valaki mellé és már fent is voltam a helyemen, ahol reggel majd két órát ólálkodtam. A látvány sokkal szebb volt, mint reggel.

Viszont a másik oldalt is szerettem volna megnézni, így bementem a Ku Dé Ta bárba.

Alkalomhoz illő öltözékben lehet csak belépni (értsd: szép ruha), tehát a sárga ruhám tökéletesen megfelelt erre a célra. A flip flop papucsomat senki nem nézte hál istennek. A bejáratnál illedelmesen köszöntöttek:

– Hello Madame, drinks or dinner?

– Thank you, I will decide later.

– Have a great evening!

Ezzel már bent is voltam a bárban, ahonnan megszemlélhettem a gyönyörű éjszakai fényeket.