Az Instagram lufi

Sorban jönnek velem szembe a cikkek az interneten azzal kapcsolatban, hogy vajon hogyan lehet majd utazni, ha véget ér a járvány. Mindenki csak találgat, és reménykedik valami jobban, és abban, hogy ezután minden másképp lesz. Átrendeződik a világ és vele az utazás, felelősségteljesebbek lesznek az emberek…
Talán… 
Az igazság az, hogy ezt senki nem tudja. Én is azok közé tartozom, akik valami jobb jövőben reménykednek, de ehhez az kellene, hogy az emberek értékrendje alapjaiban változzon legalább egy szikrányit, amire nem biztos, hogy egy világjárvány elég ok. Hiszen ennek is vége lesz egyszer, bekerül a történelem könyvekbe, és az élet megy tovább.

Az ember alaptermészetéből adódóan, pedig szeretné visszarendezni a dolgokat úgy, ahogy voltak. Mert a változás nehéz. A változást sokan nem szeretik. Változni sokan nem akarnak.

De én reménykedem.

Én azt remélem, hogy az a mértéktelen utazás, ami az utóbbi időben zajlott, véget ér, vagy legalábbis nagy mértékben csökken. Abban reménykedem valójában, hogy az ún. Instagram lufi végre kipukkad.

Mivel az utóbbi években nagyon sok időt töltöttem Balin, a világ első számú turista célpontján, a két szememmel kísérhettem végig, hogy a pénz és a közösségi média, főleg az Instagram hogy irányítja a befektetéseket, fejlesztéseket és a turizmust. De nem kell ehhez Baliig menni. A közösségi média térhódításával, az utazó blogok gombamódra szaporodásával (mondom ezt én is, aki egy utazó blogot írok) és a posztokkal óhatatlanul is felébred a vágy egyre többekben, hogy „én is ott akarok lenni, nekem is kell ilyen fotó”, „lemaradok valamiről”. A facebook tolja az arcunkba nap mint nap a megemészthetetlen mennyiségű tartalmakat, a hamis igazságokat, és azt, hogy másoknak milyen jó és szép az élete. Nehéz ezt a helyén kezelni és úgy, hogy ne fájjon vagy ne érezzük, hogy lemaradtunk másoktól.

Akkor döbbentem rá mi folyik Instagram téren, amikor Petra meghívott egy seminyaki étterembe, ahol dolgozott, hogy menjek el enni, így tudunk végre találkozni. Annyit mondott, tud adni ingyen vacsorát 2 főre csak posztoljak róla instastoryban.

Nem tűnt nagy feladatnak, bár Instagramon nem vagyok túl aktív, de nem az ingyen vacsora motivált, hanem hogy végre találkozhatok Petrával mert hiába élünk mindketten Balin, más a napirendünk és ő nagyon sokat dolgozik én pedig sokat vagyok távol. 

Mivel akarattal nem találkozom túl sok külföldivel Balin és nem is járok gyakran a déli partok közelébe, nem igazán tudom milyen ott a mindennapi élet. Petra elmondta, hogy az újonnan nyíló éttermek egyik követelménye, hogy instagrammable legyen, vagyis hogy ízléses, kecsegtető fotókat lehessen készíteni vacsora közben magunkról, és az ételről, amit majd erre a közösségi média felületre ki lehet posztolni. Ezek az éttermek megkeresik a Balin tartózkodó “influencereket” (vagy fordítva) akik nagy követő bázissal rendelkeznek (kétségbevonhatóan vett számok ezek, mert ha megnézzük a követőszámot és összevetjük a posztot lájkolók arányával feltűnően kicsi az arány), de ez nem számít. Így az ott élő influencerek étteremről étteremre járhatnak, szebbnél szebb ruhákban ízlésesebbnél ízlésesebb vacsorákkal elhalmozva és amit ezért adniuk kell, egy poszt. Ezután körbenéztem kik taggelik be ezt az éttermet, miféle influencerekről van szó. Találtam szép tengerpartokon pózoló bikinis orosz hölgyet, ázsiai divatbloggert, youtubereket, szörföst (szörf és snowboard coach), Bangkokban élő orosz táncost stb, szóval a repertoár bőséges.

Aztán elgondolkodtam, hogy valójában több, kedvenc helyemmel is ez történt, hiszen a látnivalók ugyanebbe az irányba haladtak. Azt lehet mondani, hogy ami nincs az Instagramon az nem is létezik. Vagy ha megfordítom a saját szemszögemből: az létezett csak igazán, ami az Instagramon nem volt fent.
Pár évvel ezelőtt még senki nem ismerte a Lempuyang hegyen levő templomkaput (nem volt fent Instagramon), ami pont az Agung vulkánra néz, és ha nem felhős az idő gyönyörű fotót lehet készíteni. Az egyik kedvenc helyem volt, amikor Amedben laktam, gyakran eljöttem ide és órákig sétálgattam, szívtam magamba a hely energiáját, mert nem volt senki. 1-2 évvel ezelőtt megjelentek az itt készített photoshoppolt insta fotók és hirtelen mindenki ugyanolyat akart. Csak a kapu miatt jöttek ide a turisták, olyannyira hogy az utóbbi időben már órákig kellett sorbaállni 1-1 fotóért, és a helyi „fotósok” 4 darab különböző pózt engedtek készíteni, el kellett hagyni a helyszínt, hogy jöhessen a következő. A kamera lencséjéhez egy üveglapot illesztettek, amivel olyan hatást keltettek mintha a kapu előtt egy tó lenne és abban tükröződne a kép tartalma. Volt olyan turista aki kifejezetten ezt a tavat kereste. Persze hiába, mert itt nincs tó.
Az, hogy ezen a helyen 7 templom van, és a hegy legtetején levő templomhoz 1700 lépcsőn kell felgyalogolni és hogy az milyen lehet, milyen lehet onnan a kilátás, az senkit nem érdekelt.

De ez csak egy példa a rengetegből. 

Valami olyan világot fantáziálok, amikor az emberek az utazás öröméért, a kultúra megismeréséért utaznak, úgy, mint régen, amikor kétszer is meg kellett gondolni hova megy az ember és mennyi fotót készít, mert 36 kocka állt rendelkezésre és nem lehetett tudni melyik hogy sikerül. Egy szerethetőbb, megszelidült közösségi médiát képzelek, ahol nem az a lényeg, hogy ki mit tesz a kirakatba. Hogy az emberek merjenek őszinték lenni, akkor is ha épp rossz, ha nincsenek jól, ne csak a szépet, a jót, a boldogot mutassák kifelé.

Ha kívánhatok valamit ettől a járványhelyzettől akkor többek között ezt kívánom: élhetőbb, felelősebb turizmust, kevésbé intenzív Instagram világot. Nemcsak Balin, mindenhol.