A sárga ruhás lány

"If you judge people, you have no time to love them." – Mother Teresa

Hit, remény, szeretet. Egy PICi Hős anyukája lehetek

„A döntés meghozatala, hogy anyává válj, semmihez nem mérhető: örök időre vállalod, hogy a szíved szüntelenül a testeden kívül őrködjön valaki felett.”

Az, hogy a kisbabánk korábban is érkezhet, meg sem fordult a fejemben. Az, hogy egyszer majd én állok az inkubátor mellett, az pedig pláne nem.
A koraszülés nem választás. Egyszercsak megtörténik veled. A koraszülés nem válogat. Élethelyzetre, életkorra való tekintet nélkül derült égből érkezik és kegyetlenül kemény időszakot ró választottjára. Az utolsó harmadot elvette tőlem az élet. Sosem tudhattam meg milyen a várandósság vége.
Íme a történetem.

24f25415-e10c-46fa-a6bb-569008442f19_2.jpg

Szépen szövögettem a tervet a fejemben, hogy hogyan fog majd megszületni. Háborítatlan, gyöngéd világrajövetel. Csak ez jöhetett számításba. Félhomályban, gyengéden, elképzeltem ahogy a karomban tartom az első perceiben majd egymásra nézünk, végre nemcsak belülről ér majd hozzám, hanem idekint is érzem bőrömön a bőrét. Láttam magam előtt ahogy a férjem magához ölel bennünket és először leszünk majd együtt boldog családként. Vártuk őt, vártuk az október elejét.

De az Életnek más tervei voltak velünk. Tizenhárom héttel a kiírt dátum előtt jött az első vérfürdő. A kádban vártam a mentőre, saját véremben fetrengve egy isten háta mögötti faluban. Szép nyaralás, gondoltam. A mentőben a kórház felé mozdult meg újra bennem a kis Élet, ekkor tudtam hogy nem veszítettük el, addig csak a remény adott hitet. A veszprémi kórházban ömlött rám a valóság hidegzuhanya, hogy itt és most lehet, hogy találkozunk. 27 hetesen, kevesebb, mint 1 kilogrammal. Nem értettem a szavakat, távolról hallottam az orvos hangját, szerettem volna felébredni ebből a rossz álomból. A tüdőérlelő injekcióval döfték belém a kemény valóságot: fel kell készülni, hátha.

Koraszülés? 27 hetesen? Van ilyen? Döbbenten olvastam az interneten talált tartalmakat, hiszen eddig azt hittem, hogy a koraszülés pár héttel előbb jön de az nem baj, inkubátor kicsit, aztán mindenki jól van. Na de mínusz 3 hónap? Ilyen nincs… Majd jöttek a tények: dehát anyuka, Magyarországon minden tizedik terhesség koraszülés…

Nem akartam hogy megtörténjen. Nem akartam, hogy pont velem, velünk. Kerestem a miérteket és betartottam a szabályokat. Feküdtem. Pihentem. Pozitív gondolatokkal  hessegettem amit lehetett, próbáltam túlélni a napokat, amelyek csiga lassúsággal teltek.

Aztán eljött a 30. hét. Eddig sikerült bent tartani Kisdedünket. Ekkor született meg, tíz héttel a kiírt dátum előtt, 1500 gramm alatti súllyal. A helyzet súlyossága és sürgőssége miatt altattak. Nem hallhattam, nem láthattam, nem érezhettem, nem ölelhettem magamhoz. Nem voltam magamnál. Őrülten fájt. Nemcsak a vágott seb, nemcsak a gyermekem hiánya, hanem a szavak is, amelyek az intenzíven fekve félálomban csapódtak a lelkembe. “Extra szenzitív. Alacsony a fájdalomküszöbe. Rengeteg fájdalomcsillapítót kapott és mégis…” - mondta az orvos és a nővérek bólogattak. Minden erőmet összeszedve, összeszorított fogakkal vánszorogtam ki a zuhany alá, hogy mielőbb önellátóvá váljak mindössze néhány órával a szülés után. Ez a feltétele annak, hogy láthassam ŐT, a gyermekemet. Így visszagondolva már tudom: az emberi szervezet bármire képes, bármekkora fájdalmat képes elnyomni, ha a gyerekéről van szó. Nem tudom honnan volt hozzá erőm, de azt tudtam hogy ha még egy napig nem láthatom, abba bele fogok pusztulni. Csendben sírtam. Könnyek nélkül. A férjem egy órányira bejöhetett hozzám. Aztán végetért a látogatás. Életem legpokolibb éjszakája következett. Csak a Kicsinyünkre gondoltam, aki egy emelettel lejjebb feküdt átlátszó dobozában. Nem akartam itt lenni. Őt akartam ölelni. Csendben sírtam. Könnyek nélkül.

Születése után egy nappal láthattam meg először. Nem vehettem ki, nem ölelhettem magamhoz, nem puszilhattam meg.. Csendben potyogtak a könnyeim az üvegdoboza mellett, amiben békésen szunyókált. Csövek lógtak ki belőle. Nem számoltam mennyi. Annyira pici volt. Olyan ártatlan. Olyan törékeny. A koraszülött intenzív osztályon (PIC) szigorú szabályok voltak. Alapos fertőtlenítés, bemosakodás, így hordtam apró üvegben a lefejt anyatejet szorgosan. Hosszú napok teltek el miután először bepelenkázhattam. Minden második nap maga volt a Mennyország. Vártam, hogy mikor kerül rám a sor. Születése után pár nappal, naponta egyszer kivehettük egy-másfél órára délután háromkor és a meztelen mellkasomon alhatott rajtam. Felváltva a férjemmel. Így mindig két napot kellett várnom a következő alkalomra. De így volt igazságos. Ő is, én is.

Rengeteg tejem volt, de nem szoptathattam. Gyomorszondán kapta az életet adó miniadag anyatejet. Fecskendőn át. Így éltünk hat hétig, két kórházban, egyre jobban. Életem legintenzívebb hullámvasútján. Egyik nap boldogabban, másik nap kevésbé. A kórházban szembesültem azzal, hogy a mi esetünk sehol sincs azokhoz a PICikhez képest, akik 24 hetesen jönnek a világra 500 gramm alatti testsúllyal. Nekik sokkal nehezebb. Sőt azt is tudom, hogy nem mindenki ilyen szerencsés. De mindenkinek a saját története a legszívszorítóbb. Ez az enyém. 

Ma van a koraszülöttek világnapja. Legyen imával teli ez a mai nap. Legyen ez a nap a PICiké, azoké a piciké akik itt vannak, és azoké, akik nem maradhattak velünk. A nővéreké és az orvosoké, akik teljes szivükből velük és velünk, szülőkkel együtt érezve viselik gondjukat éjt nappallá téve. De legyen ez a nap a miénk is anyukáké, apukáké. Akik megjártuk a mennyet és a poklot, és akiknek megadatott, hogy a PICi Tündérek szülei lehetünk.

Egy koraszülött gyermek édesanyja vagyok. Tudom, hogy nekem egy Igazi Csoda adatott.
A fájdalmamat a szívembe zárva  hordozom amíg élek, egy életen át.

Amen


“Immáron hagyomány, hogy Egyesületünk kezdeményezésére a Lánchíd lila színben ünnepli a magyar koraszülött babákat és szüleiket!
Miért lila?
Az EFCNI (Európa),a LittleBigSouls (Afrika) és a March of Dimes (USA) koraszülöttekért működő szülői szervezetek 2009 óta ünneplik a koraszülött babákat és családjaikat. Az EFCNI kezdeményezésére a Koraszülöttek Világnapját minden év november 17-én ünnepljük minden országban, minden kontinsensen.
Szerettek volna egy közös szimbólumot, amely jelképezi a világnapi eseményeket, amelyről mindenkinek egyből a PICi babák jutnak eszébe.
A lila szín szimbolizálja a reményt, hitet, bátorítást, együttérzést, amelyek tökéletesen illeszkednek a Világnap jelentéséhez, üzenetéhez. Ezért a nemzetközi szülőszervezetek úgy döntöttek, hogy a lila szín legyen a világnapi események kampány színe.”
Forrás: Melletted a Helyem Egyesület Facebook oldala

logo_kicsi.jpg

A sárga ruhás lány

Világutazó blog, nemcsak világutazóknak, nemcsak utazásról. Rita vagyok, és életvitelszerűen utazom. Ezen az oldalon érdekességeket találsz a világból, emberekről, szokásokról, furcsaságokról, gasztronómiáról. Mindenről. Bármiről.

Épp itt vagyok: 

RENDELD MEG A KÖNYVEM!

harmincz_rita_bali_copy.jpg

Kövess a Facebookon is

Küldök neked képeslapot!

img_5254.png

A sárga ruhás lány utazását az 
uniqa_logo.jpg 
biztosítja.