A sárga ruhás lány

"If you judge people, you have no time to love them." – Mother Teresa

Gondolatok a dzsungelből

Vándorlélek.

Kevesen értik, kevesen érzik.

Nem lehet vele semmit csinálni. Van és kész.
Mennem kell.
Valahova.
Mindenhova.
Bárhova.

Itt van bennem. 

Ez vagyok én. 

Már régóta tudom, hogy szeretek kapcsolódni az emberekhez, idegen kultúrákhoz és azt is tudom, hogy egyfolytában mehetnékem van.

Világgá menésem kilencedik hónapjában Kelet-Timorban kötöttem ki. Ebben a pici országban, amiről sokáig nem is tudtam, hogy létezik.  Az élet itt próbál meg a legkeményebben.

Nehéz helyzetekbe kerülök, olykor pénz nélkül, vagy minimális pénzzel, egymagam vagyok, hisz kevés utazó jár erre, csak a helyiekre számíthatok, és most érzem igazán azt, hogy egyfolytában vándorolok helyről helyre, emberek otthonából emberek otthonaiba. Idegen emberek fogadnak be magukhoz anélkül, hogy pénzt kérnének érte vagy hogy tudnák ki vagyok, mi vagyok. De itt már régen nem a pénzről szól semmi. 

Sokkal inkább a szívről.

Utazhatok buszon, teheraurón, zsákokon, bambuszrönkökön, vagy sétálhatok is. Igazából mindegy. Az a lényeg, hogy úton vagyok és megyek… 

Vándorolok… 

Állomásaim vannak idegen otthonokban, kapcsolatom van az ott lakókkal, megszeretem őket. Sokszor olyan, mintha álmodnék.

Utazásom ezen része nem a látnivalókról, vagy a természeti csodákról szól, hanem az emberekről.

Vándorlélek vagyok.

Amikor ezek a gondolatok megfogalmazódnak a fejemben, épp egy ösvényen barangolok a dzsungelben, ahol nyolc kilométert kell megtennem egyedül. Egy kis faluból, Tutualából indultam el már egy jó órája és a tengerpart felé tartok, ahol reményeim szerint megpillantok majd egy lakatlan szigetet. Fogalmam sincs merre megyek, de úgy érzem, hogy a világ vége felé tartok és lassacskán talán oda is érek és azt érzem, hogy az a kis lakatlan sziget lesz majd ott az én kincsem. 

Néha motoszkálást hallok a bokorból vagy a távolból, kihúzom a szelfi botomat és a kezemben tartom, nem mintha számítana valamit, ha nagy testű állattal kell majd farkas szemet néznem. De csak egy pár bivaly legel a bokorban békésen. Mosolygok rajtuk. 

Mérhetetlenül boldog vagyok.

Alig van valamim, de az a végtelen hála és szeretet, amit az emberektől kaptam eddig az utamon, annyira feltöltött, hogy gazdagabbnak érzem magam, mint valaha. 

Cseppet sem számít hol alszom, hol megyek vécére, hol fogok fürdeni, vagy tudok e egyáltalán fürdeni, vagy hogy mit eszem. Ezek jelenleg nem számítanak. Ami számít, az az emberek.

Az emberek körülöttem, az, hogy szeretettel közelednek felém, ahogy rám néznek, hozzám érnek, megölelnek, rám mosolyognak, csak ez számít. Nem a körülmények.

Olykor egy örökkévalóságnak tűnik odaérni valahova. Közelinek tűnik az a bizonyos célpont, de mégis rettenetesen távol van és göröngyös az út odafelé. Fárasztó a gyaloglás és a hátizsák cipelése.

Hosszú utak ezek, a saját útjaink, a belső utunk, amelyet ilyenkor kívülről járunk be. Hosszú mérföldeket teszünk meg azért, hogy közelebb kerüljünk saját magunkhoz. Ahhoz a lélekhez, amiről úgy hisszük ott van bennünk, velünk, pedig rettenetesen távol van. Ezek az utak segítenek abban, hogy megtaláljuk kik is vagyunk valójában, megértsük magunkat és legfőképpen megtanuljuk szeretni saját magunkat. Megtanuljunk hálásak lenni azért, hogy volt kitartásunk ahhoz, hogy odaérjünk ahova érnünk kell, nem adjuk fel, még akkor sem, ha azt hisszük hogy olykor beledöglünk vagy hogy nem bírjuk tovább, mert összeroskadunk a fáradtságtól…

Megéri?

Útközben megtanuljuk, hogy a félelmeink nem valósak. Megijedhetek például a hangoktól a bokorban, de azt, hogy félek e a legelő bivalyoktól, azt én választom. A félelmeimmel korlátokat építek magam köré. Szerintem a félelem nem valós. 

Legalábbis ezt mondogatom magamnak ezen a kis ösvényen, amelyen teljesen egyedül bandukolok még mindig. 

A madár hangok, a szél hangja, lépteim a köveken, rengeteg a kö… állatok morgása a közelben, a tenger zúgása…. Na, ezek valósak! De még mennyire valósak! Az a legvalósabb, hogy hallom a tengert. Közel vagyok…

 

Vándor bárki lehet. 

Vándorolni bárki, bármilyen formában képes. 

Mindannyian vándorok vagyunk bizonyos értelemben. Vándorolunk a munkahelyünkre, vándorolunk a családunkhoz, vándorolunk nyaralni… ki-be vándorolunk egymás életébe, vándorolunk saját magunk felé… Vándorolunk… Ki vándorlélekkel, ki anélkül.

De valaha megérkezünk vajon?

Az csak rajtunk múlik…

logo_kicsi.jpg

A sárga ruhás lány

Világutazó blog, nemcsak világutazóknak, nemcsak utazásról. Rita vagyok, és életvitelszerűen utazom. Ezen az oldalon érdekességeket találsz a világból, emberekről, szokásokról, furcsaságokról, gasztronómiáról. Mindenről. Bármiről.

Épp itt vagyok: 

RENDELD MEG A KÖNYVEM!

borito.jpg

Kövess a Facebookon is

Küldök neked képeslapot!

img_5254.png

A sárga ruhás lány utazását az 
uniqa_logo.jpg 
biztosítja.