A sárga ruhás lány

"If you judge people, you have no time to love them." – Mother Teresa

Rendőrségi kapcsolatok

Benteng None után Kefamenau (Kefa) faluba buszoztam, ahol az éjszakát szerettem volna tölteni és másnap Tamkesi falu velé venni az irányt, ami a mai napig egy elszigetelt, az animista hitvilág egyik legspirituálisabb falva a hegyekben.

A buszom tele volt helyi emberekkel, a hátuljában azért találtam egy helyet a hátsó ajtónál, amit nem lehetett becsukni. Borzasztó hideg volt alapból (hegyekben vagyunk) és még ez is. Elővettem a takarómat, amelyet a mellettem ülő didergő fiúval megosztottam. Megköszönte. Közben szóba elegyedtem a mellettem ülő Joe-val is, aki szintén Kefába tartott és biztosított arról, hogy majd megmutatja nekem hol van hotel, ahol megszállhatok.

 

Ez így is lett, amikor este 9-kor Kefába értünk. A baj csak az volt, hogy ez a hotel nekem drága volt, nem volt rá pénzem. Kb. 120 000 (2500 Ft) rúpiám maradt, mivel az automata nem adott pénzt, amikor délután próbáltam kivenni a kártyámmal. Valami hibára panaszkodott, meg hogy vegyem fel a kapcsolatot a bankommal. Na persze, mintha az olyan könnyű lenne errefelé. Joe egyik barátja (séta közben már négyen csatlakoztak hozzánk) gyorsan elment megnézni egy olcsóbb szállást, ahol állítólag 70 000-ért kaphatok egy ágyat, de fejét csóválva tért vissza, miszerint az a szállás megtelt. 

Nem volt mit tennem tehát, bekopogtam a közeli rendőrőrsre szállást kérni. Négyen voltak szolgálatban aznap éjjel, és nagyon kedvesen fogadtak. Elmondtam mi a gond, miért nincs pénzem, szeretnék itt aludni, amennyiben lehetséges, holnap pedig megyek majd tovább Tamkesibe.

Örömmel fogadtak és ezt a szobát kaptam. 

Kis beszélgetés után, elküldtek aludni, és előre elnézést kértek tőlem, hogy előfordulhat, hogy éjszaka a szobámon keresztül kell majd járniuk, mert a vécét csak úgy lehet megközelíteni… 

Kipakoltam a tölteni valókat (telefon, fényképezőgép), bevackoltam a takarómba és már számoltam a bárányokat, amikor meghallottam, hogy szólítanak:, “Hello Missz, ekszkjuz mi”.

Kijöttem és láttam, hogy két férfi áll a teraszon.
Értem jöttek.
Ők az úgynevezett Police Intelligence részlegről kerültek ide és betessékeltek egy autóba, hogy azonnal velük kell mennem.

Hm.

Nem értettem minek ez a nagy felhajtás, hiszen én csak aludni szeretnék, ha hagynának már végre, de ha a police intelligence azt mondja, hogy menni kell, akkor menni kell. Biztos úgy lesz majd jó nekem.

Egy sokkal nagyobb rendőrségi hivatalba szállítottak, ami így az éjszaka közepén eléggé kihalt volt. Bevittek egy szobába, leültettek egy székre.
Mondták, hogy útlevél.
Adom.
Megörökíttették az adataimat. Lett egy saját aktám, amibe az útlevelem fénymásolata és a vízumom másolata került.

Hatan voltak, hat férfi. Mindegyik bámult és érdeklődve hallgatták a történetemet, mintha még nem láttak volna turistát vagy mittudomén. Egyre csak faggattak. 

Majd miután jól megnéztek maguknak, közölték velem, hogy itt fogok aludni.

Gondoltam, bánom is én hol alszom csak mutassák már meg akkor a fekhelyemet, mert leszédülök a székről annyira fáradt vagyok. 

Hátravittek az udvarra és leültettek egy padra. Itt mindig leültetnek.

Az egyik férfi tétován matatott valamit az asztal alatt ahonnan elővett egy poros gyékényt, rátette az asztal tetejére, kint az udvaron és mutatta hogy feküdjek oda.

Ezzel még nem is lett volna baj, de baromi hideg volt...

Nem volt mit tenni, visszamentem a főnökhöz és jeleztem neki, hogy szeretnék visszamenni az első rendőrségre, ahova először bementem, mert ott legalább bent lehetett aludni. 
Nem szeretnék itt maradni. Elmagyarázta, hogy nem mehetek vissza, mert a négy rendőr ügyeletben van. Ha hívják őket menniük kell, és én nem maradhatok abban az épületben egyedül. De itt mindig lesz valaki az éjszaka során, nyugodjak meg, itt maradok és kész. 

A főnök kérte, hogy kövessem, a saját irodájába, mutató ujjával a földre mutatott, pontosan az irattároló szekrény mellé és megnyugtatott, hogy ott alhatok, remek fekhely lesz ez számomra. Hozták a poros gyékényt, és leterítették nekem a földre. Hát mit mondjak, legalább nem volt hideg. 

Nagyon örültem, hogy nem kell a hidegben aludnom.

Pár perc múlva behoztak egy ruhával kitömött nylon zacskót, és rátették a gyékényre, hogy legyen párnám. Nem sokkal később pedig egy katonai hálózsákot is szereztek valahonnan.

Tiszta luxus, gondoltam én és hálával telt szívvel hajtottam álomra a fejem.

Reggel 7 körül valami indulóra ébredtem. A hangszóróból szólt, irtó hangos volt. Kikukucskáltam a szobámból és láttam, hogy az épület megtelt rendőrrel.

Rengetegen voltak. Nők és férfiak is.

Az udvaron valami eligazítás zajlott, egész komolynak tűnt, tisztelegtek, masíroztak meg minden. 

Gyorsan összecsomagoltam az ágyam és megmutattam magam a folyosón. Sorra bemutatkozott mindenki aki az utamba került. Elterjedt a híre, hogy ki vagyok, mi vagyok, na meg hogy itt aludtam. Nemsokára megjelent emberem, az intelligence szektor főnöke, az, aki tegnap este kifaggatott. Azonnal birtokba is vette az irodáját, vagyis a szobámat.

Többen is összegyűltek a szobában, néztek, kérdezgettek, kaptam reggelit is: teát és főtt édeskrumplit.

Mindenki irtó rendes volt és gondoskodni akart rólam. Az egyik rendőr hölgy elkísért az automatához, ami ismételten nem adott pénzt. Kicsit kezdtem aggódni, hogy mi lehet a baj a kártyámmal. Ha Kelet Timorban sem fog működni, akkor elég nagy bajban leszek pénzügyileg...

Közben újabb gyülekező rendeződött a szobában, a csodámra jártak és fotókat kértek.

Addig nem engedtek utamra, amíg Nick meg nem érkezett értem, hogy elvigyen. 

Ja igen, Nick.

Nick egy helyi srác, Joe barátja, tegnap este gyűlt körém ő is, amíg a busztól a rendőrség felé sétáltam.

Milyen érdekes az élet… Azért jöttem Kefába, hogy innen tovább tudjak menni Tamkesibe. Tamkesibe nem lehet csak úgy bemenni, ismerni kell valakit aki ismer valakit, akit az ottaniak is ismernek. Emellett amire szükségem van, hogy beszéljen angolul és a helyi kultúrával meg tudjon engem ismertetni.

Nahát kiderült, hogy Nick pont ilyen, és ő maga ajánlkozott, hogy elvihessen engem másnap Tamkesibe. 

Nemsokára meg is érkezett, újdonsült rendőr barátaim pedig a lelkére kötötték, hogy vigyázzon rám és másnap tegyen fel a buszra a határ felé.

Így fájó szívvel elhagytam a rendőrőrsöt és Nick-kel megkezdtük kalandunkat Tamkesi felé.

logo_kicsi.jpg

A sárga ruhás lány

Világutazó blog, nemcsak világutazóknak, nemcsak utazásról. Rita vagyok, és életvitelszerűen utazom. Ezen az oldalon érdekességeket találsz a világból, emberekről, szokásokról, furcsaságokról, gasztronómiáról. Mindenről. Bármiről.

Épp itt vagyok: 

RENDELD MEG A KÖNYVEM!

borito.jpg

Kövess a Facebookon is

Küldök neked képeslapot!

img_5254.png

A sárga ruhás lány utazását az 
uniqa_logo.jpg 
biztosítja.