A sárga ruhás lány

"If you judge people, you have no time to love them." – Mother Teresa

Mit nekem a komfortzóna - Hajóval Timorba

Két napja vettem meg a hajójegyem Timorba. Timor Indonézia Keleti részén található szigete, Ausztráliához közel és Pápua sincs már onnan annyira messze. Timor nyugati része Indonéziához tartozik, a keleti része pedig egy másik ország: Kelet Timor. Flores szigetéről Endéből Kupangba vettem a jegyem, ami Timor kikötővárosa.

Este 8-ra hirdették az indulást. Fél 10 lett belőle. Indonéz gumi idő (rubber time), ezt így hívják. Majd indulunk, amikor indulunk. Nem probléma.

A hajó mérete lepett meg legelőször. Nem is tudom, hogy élőben láttam e már ilyet valaha. Robosztus méret, mentőcsónakok felfüggesztve, mint a filmekben. Ehhez társult a hömpölygő tömeg, aki mind fel akart és végül fel is szállt rá.

Nemcsak maguk az emberek, hanem mindenféle tárgyaik, állataik is. Zsákok, dobozok, bőröndök, kakasok… Később kiderítem, hogy a hajón kábé ezer ember tartózkodik.

Órákig tart a le és felszállás, lökdösnek, tolakodnak, szorítanak, nyomnak, nem kapok levegőt. Érzem, hogy valaki a zsebemet tapogatja a tömegben. Hál Istennek a telefonom és a pénzem mind jó helyen van, a zsebemben csak taknyos papírzsebkendő van.

Antonio szegődik mellém a kislányával, Mariával, gyermekeként vigyáz rám is. Mindkettőnknek turista jegyünk van. Az alagsorban találunk ágyat Mariával, édesapja búcsút int és egymásra bíz bennünket. Ő marad Endében. Maria 13 éves és picit beszél angolul. 

Örülük, hogy találunk ágyat, sokaknak nem jut.

A helyiek felkészültek, a földön, folyosón, kint a dekken, bárhol alszanak, ahol épp van hely.

A mi hálótermünk nem szellőzik. Sokan rágyújtanak. Nem valami kellemes érzés, így is fullasztó a meleg és nagy a tömeg. Agresszív árusok jönnek, mennek, sürögnek-forognak. Ételt, italt, kendőket, karórákat, szemüveget árulnak. Sosem értettem, hogy ki az aki ilyeneket vásárol egy hajón. Vagy bárhol. 

Már képtelen vagyok befogadni ami történik. Kezdek kicsúszni a komfort zónámból…

Kimegyek egy kicsit a dekkre friss levegőt szívni.

Mindenki engem bámul. Nagyon furcsa érzés. “Hello Miszisz” kiabálják utánam, nekem, a hátam mögött, egyfolytában. 

Én vagyok az egyedüli turista ezen a hajón.

Éjszaka ég a lámpa, hangzavar van, mászkálnak az emberek. Muszáj aludnom, mert másképp nem fogom kibírni. Érzem, hogy folyik rólam a víz, de nem vehetem le a hosszú nadrágomat. 

Reggel 5 órakor megérkezünk Sawu szigetére, ahol sokan leszállnak, de sokan fel is szállnak.

Közben ellátogatok a büfébe, ahol a forró vizet arany áron mérik a kávémhoz.  Mivel általában van saját kávém, mindig csak forró vizet szoktam kérni, és sok helyen ingyen adják. Végül itt sem kértek érte pénzt. Gyönyörű volt a reggel ahogy a nap megvilágította az óceánt.

Emberek gyűlnek körém. Olyanok akik vagy csak most vettek észre, vagy idáig gyűjtötték a bátorságot, hogy megszólítsanak. Sokan nagyon félénkek, bámulják az idegent, mosolyognak, de nem mernek odamenni hozzá.

A kérdések általában mindig ugyanazok: honnan jöttem, hova megyek, hol voltam eddig, van e férjem, miért nincsen. Hamar lezongorázódik a kérdés sorozat és jöhetnek a fotók meg a szelfik. Ők akarják. Amikor kész, megnézik és megköszönik. Úgy ahogy én is. 

Napközben mindenki el van foglalva a saját dolgával. Sokan kártyáznak, tévéznek, fürdenek, hajat mosnak, beszélgetnek. Játszósarok is van.

A gyerekek mezítláb mászkálnak, nem számít, hogy minden tiszta kosz. 8 hónap utazgatás során már megszoktam ezt, de ma valahogy mégis jobban feltűnik, hiszen a vécében áll a víz, büdös van és oda is mezítláb mennek be. Eddig ez nem zavart. Többen megkérdezték, hogy én nem fürdök? Mikor fürdök? Fürödtem e már? Megnyugtattam őket, hogy majd később. Gondoltam bőven elég lesz, ha majd Kupangba érve lezuhanyozom, örülök, hogy csak pisilnem kell bemenni a helyiségbe és csak reménykedni tudok, hogy nem jön rám a nagyvécézés.

Amikor nem a dekken szellőztetem a fejem, akkor az ágyamon ülök, ahol mindig más látogat meg és ül le mellém. Leonidas például megígértette velem, hogy vissza kell jönnöm Sawu szigetére és a családjánál kell laknom egy hónapig. Állítása szerint szeretne örökbe fogadni engem. Nagyon megkedveltem ezt a 70 éves bácsit, akinek 10 gyereke és 29 unokája van.

A másik Jens, aki angolul is beszél és a gondomat viselte onnantól kezdve hogy megismerkedtünk. 9 hónapja nem látta a családját, mert Balin dolgozott, a családja pedig Timorban, Kupangban él. A kislány 2 éves, nagyon várja már, hogy hazaérjen. Jens 3 napja utazik ezen a hajón.

Michelle (2 éves) és családja (anyuka várandós) pedig 5 napja vannak úton ezen a hajón. Surabayaból (Java sziget) indultak és Alor szigetére tartanak, ahova holnap este fognak megérkezni. Minden tiszteletem az övék. 

A naplemente is nagyon szép volt.

Kupangba érkezve a hajón egy kupacba rakták a matracokat. Ezt nem (csak) a takarítás miatt teszik, hanem azért is, hogy azoknak az utasoknak bérbe adják alvásra, akik nem tudják, hogy ezért nem kell fizetni....

Amikor megérkeztünk Jens családja már várt ránk, nagyon örültek nekünk.

Mi meg annak, hogy megérkeztünk végre.

Jens gondoskodott arról, hogy rendben megérkezzek és elszállítottak a szálláshelyemre, a Lavalon hostelbe Kupang belvárosában.

Nagyon elfáradtam, de ismét szerencsésnek érzem magam. Ugyanis az utazás alatt derült ki számomra, hogy ez a hajó kéthetente jár és piszok szerencsém volt, hogy kaptam rá jegyet… 

(24 órás hajóút napi háromszori étkezéssel kerül 2000 Ft-ba)

Ja, és ez volt az ágyam. A szélső. Amiről már lekopott a műbőr borítás. Maria mellett. Aki épp alszik.

És még néhány életkép:

logo_kicsi.jpg

A sárga ruhás lány

Világutazó blog, nemcsak világutazóknak, nemcsak utazásról. Rita vagyok, és életvitelszerűen utazom. Ezen az oldalon érdekességeket találsz a világból, emberekről, szokásokról, furcsaságokról, gasztronómiáról. Mindenről. Bármiről.

Épp itt vagyok: 

RENDELD MEG A KÖNYVEM!

borito.jpg

Kövess a Facebookon is

Küldök neked képeslapot!

img_5254.png

A sárga ruhás lány utazását az 
uniqa_logo.jpg 
biztosítja.