A sárga ruhás lány

"If you judge people, you have no time to love them." – Mother Teresa

A magány

Sétálok a forró burmai utcán, épp Mandalayban. A dudák hangja, az autók fénye és a por ami a torkomba rakódik ismerős.

Ismerős, hiszen már két napja itt vagyok. 

Ami nem ismerős, az az, hogy egyedül sétálok. Fura, hogy majd fél éve egyedül utazom és most érzek először ilyet. Olivér útnak indult hazafelé, én pedig itt maradtam.

Olivér az egyik legjobb barátom, és nagyon szeretünk együtt utazni. Fél év után ő volt az első, aki meglátogatott, hogy egy kicsit együtt utazzunk és kapjak valamit az otthoniakból ázsiai kalandozásaimban.

Tisztában vagyok vele, hogy az utazás során búcsúzkodni a legnehezebb. Ez a megszokhatatlan szokás az, ami néha az egyik legnagyobb nyomot tudja hagyni az ember olykor darabokra tört lelkében. 

Ez most más volt. 

A myanmari szegényes közlekedési rendszernek köszönhetően 1 nappal hamarabb kellett elválnunk, mint terveztük.

És nem voltam jól. 

Nagyon nem.

A kis magnó a fejemben azonnal megszólalt, ami a szokásos kérdést játszotta le újra és újra, amit az emberek az utazással kapcsolatban szinte ez elsők között feltesznek:

"Nem vagy magányos?"

De!

Baromira magányosnak érzem magam, és nincs itt senki, akinek elmondhatnám, akit megölelhetnék, vagy szimplán csak rámosolyoghatnék. Más utazók vagy helyi emberek vannak ugyan körülöttem, de az nem ugyanaz! 

Nincs kedvem velük beszélgetni.

Nincs kedvem zenét hallgatni.

Nincs kedvem filmet nézni.

Nincs kedvem várost nézni.

Nincs kedvem semmihez.

Nem akarok senkit. Csak a szeretteimet.

Majdnem hat hónapja vagyok úton és most érzem igazán először ezt az érzést. Számítottam rá, hogy egyszer elér ez is, de most, amikor mélyen a lelkemet marja, mégis nehezen birkózom meg vele.

A szeretteim hiánya, a jól megszokott beszélgetések, az otthon hagyott emberi kapcsolataim. Akarom.

Nem tehetek mást, megélem ezt az érzést is.
Kicsit sírok, majd megpróbálok kapcsolatba lépni az otthoniakkal. De jó lenne most valaki ismerőset hallani, a jól megszokott otthonit. De semmi. Nem válaszolnak. Ez ilyenkor a legrosszabb.

Szükségem van rád! Kérlek írj vissza. Annyira egyedül érzem magam, beszélgess velem egy kicsit kérlek…

Itt vagyok a világ másik felén. A barátaim pedig otthon élik saját kis életüket, elfoglaltak, nem érnek rám, megvan a saját életük és valószínűleg már alszanak is, hiszen a sok órás időeltolódásból ez következik. Érthető. 

A hosszú utazás alatt sokszor a kommunikációs nehézségeknek vagy a csetből adódó félreértéseknek köszönhetően is, elvesztettem néhány, számomra fontos személyt. Ezt nagyon nehéz volt feldolgozni, de megértettem, hogy a távolság, vagy az, hogy mindannyian változunk, kevésbé értjük egymást és a személyes találkozások hiánya valóban okozhatja ezt. 

De a távolságnak feltétlenül meg kell ölnie a barátságot?...

logo_kicsi.jpg

A sárga ruhás lány

Világutazó blog, nemcsak világutazóknak, nemcsak utazásról. Rita vagyok, és életvitelszerűen utazom. Ezen az oldalon érdekességeket találsz a világból, emberekről, szokásokról, furcsaságokról, gasztronómiáról. Mindenről. Bármiről.

Épp itt vagyok: 

RENDELD MEG A KÖNYVEM!

borito.jpg

Kövess a Facebookon is

Küldök neked képeslapot!

img_5254.png

A sárga ruhás lány utazását az 
uniqa_logo.jpg 
biztosítja.