A sárga ruhás lány

"If you judge people, you have no time to love them." – Mother Teresa

Egy átlagos vasárnap története

Avagy látogatás a My Son szentélyeknél.

Imádom a road trippeket. Motoron, autón, biciklin, bárhogy. Olyankor szabadnak érzem magam. Ott állok meg útközben ahol akarok és annyi időre amennyire akarok. Nem szól senki hogy menjünk már, azt, és addig fényképezek, amíg jól esik. 


Így ma reggel béreltem egy motrot 4 dollárért és meglátogattam a My Son szentélyeket, ami Hoi An-tól kb. 50 kilométerre fekszik. Ahhoz képest, hogy Unesco meg minden, a belépőért 1250 Ft-nyi vietnámi dongot fizetek. Úgy vettem észre, hogy a Hoi An-ba látogatók nagy része kihagyja ezt a helyet az útitervből, pedig 1 nappal kellene többet tölteni Hoi An-ban, hogy ez is beleférjen. 

Pont akkor sütött ki a nap, amikor odaértem, és útközben láttam, ahogy szárítják a rizstésztákat.

Meg temetőt tehénnel.

És egyéb dolgokat.

A wikitravel azt írta, hogy My Son közelében nincsenek szállások, ezért ajánlják a napi túrákat. Megcáfolom. Én találtam, nem is akármilyet. 

Még mielőtt bárki a Pleasure House feliratra koncentrálna rá, szeretném jelezni, hogy a Nha Nghi vietnámiul vendégházat jelent.

A My Son szentély gyönyörű hegyek között található hindu templom komplexum, amelynek nagy részét lerombolták a vietnámi háborúban. Például az egyik legfontosabb szentélyt, ami 28 méter magas volt. A fotón pont nem látható a bomba kráter helye. Állítólag a légierő számára úgy tűnt, mintha épületek lennének ezen a helyen, és pont a közepére ledobtak egy bombát. Azt nem tudták milyen épületek ezek.

“A templomokat az időszámítás szerinti 4. és 14. század között az egykori Champa királyság uralkodói építtették és Siva istennek szentelték…A 4. és 14. század között a völgy, ahol My Son található, vallási szertartások helyszíne volt az uralkodó Champa-dinasztia királyai számára, valamint a királyi család tagjainak és nemzeti hősök temetkezési helyeként szolgált. Akkoriban a terület több mint 70 templomnak adott helyet és számos síroszlopon történelmileg fontos szanszkrit és cham feliratok voltak.” (Forrás: Wikipédia)

Különös melegség van erre. Izzadok. A levegő is párás. A fugamentes romfalakat benőtte a moha. Egy padon ücsörgök és madáréneket hallok. Valami különös madár ez. És nagyon vidám az éneke.

Távolról az egyik idegenvezető hangját hallom, aki a csoportjának épp erről beszél: “Ez a hely azon kevesek egyike Vietnámban, ahol hallhatod a madarakat énekelni.” 

Csend van és nyugalom, ahogy szeretem. Legyek zümmögését hallom. Becsukom a szemem és mosolygok, mert ez a hang és környezet a gyerekkorom kedves emlékeit idézi. Visszamegyek kicsit az időben. Azon töpizek, hogy hova tűnt az az idő, amikor még a réten bicikliztem és virágot szedtem anyukámnak, vagy a kiselejtezett konyhai edényekben főztem sárból és lisztből ebédet magamnak és a testvéremnek, vagy amikor mezítláb szaladgáltam az udvaron, vagy úszkáltam a folyóban, mert nem számított, hogy koszos. Hová tűnt mindez? 

Ázsiában sokszor visszatérnek a gyerekkori emlékeim. Hasonló a környezet valamilyen megmagyarázhatatlan módon, az emberek egyszerűen élnek, kevés dolgot birtokolnak, fizikai munkát végeznek a környező földeken, nyugodtak, nem idegesek, nem mérgesek és egymásnak adják a legdrágább kincsüket: az idejüket.

Jó itt lenni.

Azt fantáziálom, hogy egy függőágyban lenne most jó, addig amíg csak lehet. Néha felkelnék, körbejárnám a szentélyeket, megölelnék egy-két fát, délután pihenőt tartanék és madárénekre szenderülnék álomba, este pedig aludnék egy jót az ölelésre szomjazó fák alatt, mellett, között.

Szeretnék itt őr lenni. Épp oda pillantottam, amikor felkelt déli álmából, összecsomagolta a függőágyát, bepakolta egy reklámszatyorba és távozott. Pontosan 12.27 perckor. Valószínűsítem, hogy 12.30-kor kezdődött a munkaideje. 

Még mindig a padon ülök. Megjelenik egy túrista csoport idegenvezetővel. Az akcentusból ítélve oroszok lehetnek. 

Majd fiatal, lehet, hogy éppen nászúton levő pár érkezik. Nagy objektíves kamerával készülnek az újabbnál újabb fotók az összes téglából épült épület előtt. Egyszer az egyikük, másszor a másikuk.

Majd további két pár érkezik. Az egyik angol backpackereknek tűnnek, a másik pár koreai lehet. Mind a négyen egyszerre fotózzák ugyanazt.

Mindenki jön, és sietve távozik is. Csak én maradok. Én vagyok állandó pont.

A helyet és engem különleges erők járnak át. Azt érzem, hogy a világ jó és békés. Jó itt megpihenni a padon és csukott szemmel átadni magam. 

Csak én és a szentélyek. 

Csak én és a pillanatom.

 

logo_kicsi.jpg

A sárga ruhás lány

Világutazó blog, nemcsak világutazóknak, nemcsak utazásról. Rita vagyok, és életvitelszerűen utazom. Ezen az oldalon érdekességeket találsz a világból, emberekről, szokásokról, furcsaságokról, gasztronómiáról. Mindenről. Bármiről.

Épp itt vagyok: 

RENDELD MEG A KÖNYVEM!

borito.jpg

Kövess a Facebookon is

Küldök neked képeslapot!

img_5254.png

A sárga ruhás lány utazását az 
uniqa_logo.jpg 
biztosítja.