A sárga ruhás lány

"If you judge people, you have no time to love them." – Mother Teresa

If you judge people, you have no time to love them

Avagy ha bírálod az embereket, nincs időd szeretni őket.

Nem győzöm elégszer mondani, hogy mennyire szeretem az embereket, és hiszek abban, hogy alapvetően minden ember jó. Az út során folyamatosan megerősítést kapok erre. Nem bíráskodok, nem ítélkezek. Nem zavar az, hogy mások mások. Sőt! Ettől szép. Nemre, vallásra, bőrszínre való tekintet nélkül. Általában azoknak van a legnagyobb szüksége egy mosolyra vagy jó szóra, aki épp bánatos vagy mérges. Nem tudjuk mi történik épp vele. Nem rólam szól, nem veszem magamra. Inkább próbálom megérteni.

Mostanában fákat ölelgetek. Kipróbáltad már? A fa feltölt energiával. 

Próbáld ki!

Na meg a mosoly. Ingyen van és hatalmas erőket mozgat meg. Figyeld meg magad, hogy hányszor mosolyogsz egy nap. 

Próbáld ki! 

Azt szeretem, hogy az úton mindenki egyenlő. 

A tetteik alapján ítéljük meg a másikat, és az alapján amit érzünk, ha a másik közelében vagyunk. Nem tudjuk ki honnan jött, hány éves, mi történt vele a múltban, miért van itt, kik a szülei, hogy él a saját országában vagy mennyi diplomája van. Ezek nem számítanak. Ez a jó ebben. Csak az számít, hogy ki milyen ember. Éppen most. Nem a múltban, és nem a jövőben. Hanem most. Ezen a napon, ebben az órában, ebben a pillanatban. Előítéletektől mentes találkozások és ismeretségek ezek.

Similis simili gaudet. Avagy hasonló a hasonlónak örül. Avagy olyan embert vonzol magadhoz, amilyen éppen, jelenlegi állapotodban te magad is vagy. Amily gondolataid épp a legfontosabbak számodra.

Tök igaz. Ez alapján mindig megnyugszom, mert tudom, hogy az utamon vagyok. Nem véletlen, hogy nem vonzok magamhoz részeg angol tinituristákat, vagy azokat a turistákat akik mindig mindent jobban tudnak mindenkinél és bármit mondok, ők akkor is több országban jártak és jobban tudják. Ha néha sikerül is ilyenekkel találkozni, nagyon hamar észreveszem és nem ismerkedem velük. Mert jelenleg nem építő számomra. Igen, amolyan introvertált extrovertált utazó vagyok. Mindkettő lehetek.

Mindkettő vagyok.

Hiszem azt, hogy nincsenek véletlen találkozások. Megvan a célja annak, hogy miért találkozol éppen ővele, éppen abban a városban és éppen olyan körülmények között. 

Sőt! Olyan érzésem is van nagyon sokszor, hogy egy egy ismerősömmel utazom. Amikor valahol vagyok es olyan embereket látok akik fizikai hasonlóságot mutatnak egy egy otthon hagyottammal például. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy éppen melyik országban vagy városban utazom együtt a buszon épp a volt pszichológusommal vagy közeli barátommal, vagy szomszéddal vagy a régen elveszített nagypapámmal. Ezek az emberek mind üzenetet hordoznak számomra, amit próbálok kódolni.
Az is érdekes hogy milyen érzés fűz hozzájuk. Viszolygok tőlük? Vagy mérhetetlen szeretetet érzek és órákig ölelgetném az illetőt? Vagy esetleg dühös vagyok rá, pedig nem is ismerem? 

Ezek lelkek. A lelkeink halhatatlanok és a világ végén is összeérnek. Fizikailag távol vagyok ugyan az édesanyámtól, de a szívemben sokszor megsimogatja a fejem és néha talán félt is, de azt is tudom hogy büszke rám. Nem kell mondania. Tudom.

Azt is érdekes megfigyelni, hogy egy egy személy mennyi ideig marad. Olyan ez mint a vonatozás. Én magam a pályaudvartól a végallomasig utazom, de az utasaim csak bizonyos szakaszokon tartanak velem. 

Az emberek fontosak.
Az emberek a kulcs.
Meghatároznak mindent.
Meghatározzák meddig maradok egy helyen, vagy meddig nem.

Ha néha befizetek egy túrára, a túra milyenségét nagyban befolyásolja milyenek a társaim. Lehet-e szocizni. A hangulatot meghatározhatja, vagy nehezítheti, ha nem beszélünk közös nyelvet, vagy sok a pár, akik nem nyitnak a külvilág felé, vagy egy összeszokott fiúcsapat van a túrán. Ők is általában együtt mozognak.

De nemcsak más utazók személye a fontos. Hanem a helyi emberek is. Gondolj csak bele. Mi alapján döntöd el, hogy egy adott ország tetszik-e, van-e kedved visszamenni adott esetben. Az első amit figyelembe veszel hogy mennyire voltak vendégszeretőek az emberek, hogy viselkedtek veled, le akartak-e húzni, sikerült-e nekik, vagy segítettek-e ha bajba kerültél. Sokszor nincs közös nyelv, mégis képesek vagyunk megértetni magunkat vagy megérteni, hogy mit akar a másik.

Elmondok egy történetet.

Phu Quoc szigeten történt nem olyan régen, Vietnámban. Walterrel motoroztunk és megéheztünk. Fene vigye el, semmi étkezésre való hely nem volt a környéken. Mondom Walternek, figyelj, itt árulnak italokat, nézzük meg mit lehet enni. Ő zacskós tésztát választott, de abból csak “húsos” volt, szóval tudtam, hogy már megint baj lesz.
Levettem a cipőm a bejáratnál és a néni után mentem. Szegényes konyhájában tojást kerestem, de nem találtam. Ő türelmesen végig nézte kétségbeesett kutakodásomat és mosolygott. Várta, mi lesz. Próbáltam testbeszéddel mutogatni hogy tyúk meg ilyenek, ujjal lerajzoltam hogy néz ki a tojás, de hiába.
Ekkor eszembe jutott, hogy vannak képeim a balutról (főtt kacsatojás). Előkerestem a telefonomban és megmutattam neki. Ezután készített nekem 2 tojásból tükörtojást, majd megtalálva a fokhagymát a sarokban, szemtelenül rámutattam, hogy azt is kérek. Így piszok olcsón megebédeltünk egy néni házában, ami tulajdonképpen nem is volt étterem.
Anélkül, hogy közös nyelvet beszéltünk volna. 

Valahol a világ végén. 

Összeért a lelkünk. 

Ott, a világ végén.

logo_kicsi.jpg

A sárga ruhás lány

Világutazó blog, nemcsak világutazóknak, nemcsak utazásról. Rita vagyok, és életvitelszerűen utazom. Ezen az oldalon érdekességeket találsz a világból, emberekről, szokásokról, furcsaságokról, gasztronómiáról. Mindenről. Bármiről.

Épp itt vagyok: 

RENDELD MEG A KÖNYVEM!

borito.jpg

Kövess a Facebookon is

Küldök neked képeslapot!

img_5254.png

A sárga ruhás lány utazását az 
uniqa_logo.jpg 
biztosítja.