A sárga ruhás lány

"If you judge people, you have no time to love them." – Mother Teresa

Hát akkor: Jó Reggelt Vietnám!

Hogyan jutottam el Vietnámba?

Este nyolckor indultam El Nidóból, a fülöp.szigeteki Palawan szigetéről. Hat és fél órás buszútra számítottam, de öt és fél óra lett belőle. Mivel a buszon épp az ülésemnél hiányzott az ablaküveg, hajnali fél kettőkor a tricycle driver ébresztett hogy elvigyen akárhova, bárhova, immáron Puerto Princesában. Ki akarta venni a hátizsákomat az ablakon keresztül, hogy cipelnem sem kelljen. Ezt nem szoktam hagyni, mert először meg kell egyezni egy árban ugye. De hajnali fél kettőkor nem vagyok annyira nagyon aktív azért.
Szóval lecihelődtem a buszról, leültem egy székre és elővettem az elemózsiámat, hogy nyugodtan megegyem és kigondoljam hogy jutok el a reptérre.
Hatan gyűltek körém, mind fuvarra számítva. Miközben a zsömlét eszegettem, óvatosan megkérdeztem mennyi az annyi a reptérre, amiről előzetesen informálódtam és ötven körül kellene fizetnem. Aszongya hogy kétszázötven. Illedelmesen megköszöntem és ettem tovább. Ilyenkor mindig megmagyarázzák, hogy miért annyi, aztán amikor megmondom, hogy mennyit akarok fizetni akkor mindenféle indokot gyártanak hogy azt az árat miért nem lehet.
Nem hagyom magam.
Miután megvacsoráztam felvettem a hátizsákom és elköszöntem. Egy újabb emberke ugrott elém, hogy ő százért elvisz. Mondom köszi nem kell gyalogolok.
Ilyenkor nevetnek.
Rájuk hagyom.
Az a taktikám, hogy arrébb gyalogolok száz méterrel, ahol kevesebb hiéna van és ott úgyis lesz olyan aki elvisz.
Így is lett.
Hetvenből sikerült eljutni a reptérre.Hajnali fél kettőkor ez azért jó teljesítmény.

Viszont a reptér zárva volt. Kiderült, hogy hajnali ötkor nyit majd csak. Azon filóztam, hogy akarom e az utcán tölteni a maradék három órát, amikor megláttam hogy hotel. Gyorsan be is mentem és engedélyt kértem, hogy a kényelmes fotelekben várhassam meg a reptér nyitását a lobbiban. Természetesen nem volt probléma, sőt még forró vizet is hoztak nekem, hogy ihassak egy kávét. 

Ezután simán ment minden, meg is érkeztem a manilai reptérre, ahol 13 órát töltöttem el. Írtam a blogot, ettem, nézelődtem, aludtam egy sarokban, cseteltem az otthoniakkal.

Vietnám

Hajnali fél kettő körül értem Vietnámba, Saigonba, azaz a mai nevén Ho Chi Minh városba. Csabi várt rám a reptéren. Csabi, az itt élő magyar fiú, aki a travelo.hu oldalon megjelent cikk kapcsán talált rám és ajánlotta fel segítségét.

Felpattantam a motorjára és elvitt vacsorázni a vietnámi éjszakába, majd elszállított szálláshelyemre, ahol couchsurfingelek, mint kiderült legalább hatodmagammal. Samuel házának az emeletén kialakított egy hálótermet, ahova túristákat fogad, és mindenki anyagi helyzetének megfelelően támogathatja kezdeményezését a szobában elhelyezett "donation box" használatával. 

Másnap KD ébresztett, ő az indiai szobatársam. Wellness traveller. Indiában van egy úgynevezett SIKH vallás, azt képviseli. Embereket gyógyítanak világ szerte, lényegében imával. Semmi mással. Ezért folyamatosan utazik, ahol a gyógyításra szoruló emberektől kap ételt és szállást. Vietnámba azért jött, mert itt jó gyógynövényekre lehet szert tenni, és szeretné beszerezni. Teával és reggelivel várt.

Az egész napot együtt töltöttük, ekkor derült ki, hogy milyen messze is vagyunk a városközponttól, ahol én lenni szeretnék. Sebaj, gondoltam, ki kell pihennem magam, hiszen két éjszaka nem aludtam. KD mindenre megtanít: A mekibe ülünk le, a kinti részen, ott van ingyen wifi, és enned sem kell. Nem taxizunk, buszozunk. 

A taxi drága. Bemegyünk a bankba, mert van elintéznivalóm, addig te ingyen feltöltheted a vizespalackodat a vízautomatából, amíg vársz rám. A piacon találsz olcsó ételt. Majd utasít, hogy miket fotózzak és majd küldjem el neki. Felhívja a helyi ismerőseit hogy kinek van ismerőse aki iphonet tud kódolni. Gondoskodik rólam. Megmutatja merre van a busz, hol szálljak le. Arról beszél, hogy a negativitás mennyire megbetegíti az embereket és hogy pozitívnak kell lennünk. Reggel gingert nyom a kezembe hogy vegyem be, mert energikus leszek tőle. De csak reggeli után ehetem meg. Reggelizni muszáj szerinte, anélkül nem indulunk útnak. Majd megnézi a tenyeremet és elmondja, hogy mi fog történni velem az életem során. De ha jó irányba változok, változtathatok a sorsomon. Arról is mesél, hogy Vietnémban nem lehet csak úgy couchsurfingelni. A túristáknak hotelben vagy hostelben kell megszállniuk és az útlevelet is a recepción kell hagyni. Nem szállhatnak meg magánszemélyeknél. Csak azzal a feltétellel, ha a magánszemély bejelenti őket a hatóságoknál. 

Nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget ennek a kérdésnek, Samuel, a szállásadóm biztosan nem kérte el az útlevelemet, hogy ezt megtegye.

Éjszaka meg is jelentek a rendőrök, édes álmomból ébresztettek fel. Elkérték az útlevelet és el is tűntek vele. Ekkor kicsit kezdtem beparázni. Ha Samuel illegális tevékenységet folytat ezek meg elvették az útlevelem, akár azt is mondhatják, hogy fizessek, hogy visszakapjam. KD finoman megjegyezte, hogy lehet hogy mennünk kell innen.

Végül nem lett baj, húsz perc múlva visszakaptam. Ennek ellenére ma átköltöztem Saigon belvárosába, holnap KD is jön utánam. 

Első benyomásaim:
Ez a motorok fővárosa, ennyi motrot életemben nem láttam.

Káosz.

Meleg van, de az emberek mégis nyakig be vannak öltözve: farmer, hosszúujjú pulóver, harisnya… Én egy szál pólóban és rövid nadrágban alig bírom.

Szmog van, és maszkban jár sok ember.

Nagyon zajos. A Fülöp-szigetek után kicsit nehéz átállni. 

Kultúrsokkban szenvedek…

logo_kicsi.jpg

A sárga ruhás lány

Világutazó blog, nemcsak világutazóknak, nemcsak utazásról. Rita vagyok, és életvitelszerűen utazom. Ezen az oldalon érdekességeket találsz a világból, emberekről, szokásokról, furcsaságokról, gasztronómiáról. Mindenről. Bármiről.

Épp itt vagyok: 

RENDELD MEG A KÖNYVEM!

borito.jpg

Kövess a Facebookon is

Küldök neked képeslapot!

img_5254.png

A sárga ruhás lány utazását az 
uniqa_logo.jpg 
biztosítja.