Saigon Outcast

Nem hittem volna, hogy Saigonban van egy ilyen hely. Csabi invitálására átmotoroztam a városon és eljöttem ide. Ez a hely egy bolhapiac jellegű közösségi hely, fiatal művészek árulják saját maguk által készített termékeiket. Van aki festményeket, van aki ékszereket, van aki a használt ruháit, vagy egyszerűen csak könyveket cserél.

Csabi pedig instant képeket készített azokról, akik kérték, többek között rólam is.

Csabi ismeretségét annak köszönhetem, hogy világgá mentem. Ő 6 éve él Saigonban. Angolt tanít fiataloknak és mellette fotóművész. A travelo.hu oldalon rólam megjelent interjú kapcsán keresett meg engem, ha esetleg erre járok, keressem meg.
Megkerestem.

Csabi oldalát itt tekinthetitek meg: http://molinari-photo.500px.com
 

A helyet egy helyi fiatal srác, Linh vette bérbe és üzemelteti, aki Angliában nőtt fel. Ő maga is művész. A design főleg streetart, graffiti jellegű képek a falakon, olajos hordókon.

Tele van ötletekkel, kreativitásal és az idelátogatók szintén elmondhatják ezt magukról.

A hely szelleme egyszerűen beszippantott. Nem tehettem mást, átadtam hát magam. 

Ezek a lányok fából készítik ezeket a láncokat, gyűrűket. Nekem nagyon megtetszett, vásároltam is magamnak egyet. Majd miután kibeszélgettük magunkat kaptam egyet ajándékba is tőlük.

Az oldalukat itt nézhetitek meg, ha Saigonban jártok, feltétlenül érdemes megkeresni.

A bolhapiac délután hatig tartott. Az emberek többsége hazament, de mi maradtunk. És milyen jól tettük. Nem telt bele sok idő, a színpad berendeződött.

Ez a fiatalember, Matt, beült a mikrofon elé és elkezdett gitározni.

Magának.
Mindenkinek.
Lelkesen.

A hangja, a mozdulatai, az improvizációja, a mimikája… Magával ragadó volt.

Majd nemsokára csatlakozott Linh, aki dobolt. Egy harmadik, Sammy, aki szintén gitározott, mellesleg grafikus művész.

Beállt a pultos lány is kongázni. Úgy tűnt nekem, hogy itt mindenki játszik valamilyen hangszeren.

Játszottak.
Mert jól érezték magukat.
Lelkesen.

Maguknak.
Mindenkinek.

Lelkesen.
Ez a lényeg. Senki nem kérte őket rá, senki nem fizetett nekik. Ez az érzés annyira magával ragadott, hogy megfeledkeztem róla hol vagyok, ki vagyok, mit csinálok.

Itt ültem vadidegen emberek között és otthon éreztem magam. Ismét. Néztem ezeket az embereket, akik lelkesedésükből összeverődve átadták magukat az érzelmeiknek és a zenén keresztül közvetítették azokat felém. 

Azon gondolkodtam hogy kerültem ide. Ha nincs az interjú, ha nincs a cikk, ha nincs Csabi, és főleg ha nem megyek világgá, nem lennék  most itt. 

Ismét megerősödött bennem, hogy nem cserélnék senkivel. Itt jó lenni most. 

Remek befejezése ez egy kellemes vasárnapnak. 

Még egyszer hálás köszönet Csabinak, aki lehetővé tette számomra ezt a csodálatos élményt és az itt megjelent fotók egy részét készítette.