"If you judge people, you have no time to love them." – Mother Teresa

A sárga ruhás lány

Indiai moziélményem

2017. október 19. - A sárga ruhás lány

Mindig is tudtam, hogy ha eljutok egyszer Indiába, egy dolgot biztosan nem fogok kihagyni: moziba menni és megnézni egy igazi bollywoodi filmet. Mivel helyileg épp Chennaiban vagyok, be kellett érnem Kollywooddal. Így becézik ugyanis a tamil filmgyártás mekkáját, a Chennai szomszédságában található Kodambakkam városrész és Hollywood szavak összecsengéséből.

fullsizerender_6_1.jpg

A filmet random választottam ki, nagyjából mindegy volt, hiszen egyiket sem értjük a hindi, tamil, vagy malayalam nyelven elérhető filmek közül. Első látásra aggasztónak tűnt a tény, hogy egyik film sem rövidebb 140 percnél, viszont a jegy csak 600 Ft-nak megfelelő rúpia volt.

Mint utólag megtudtam egy helyi ismerősünktől, a kollywoodi (bollywoodi) filmekben mindig kell, hogy szerepeljen egy HŐS. Ő általában egy jóképű fiatalember, aki majd megmenti a világot a film végére, és a végsőkig küzd a gonosszal. 

A Spyder akciófilmjében (amelyet kiválasztottam végül) hősünk egy hírszerző iroda alkalmazottja, ahol egy kifejlesztett szoftver segítségével segítséget kérő emberek telefonhívásait találja meg, akiknek távolról segíteni tud, például azáltal, hogy odaküld valakit a helyszínre. Miután ilyen formában elveszíti barátját, ő maga indul a gyilkos felkutatására.

 A film az előzetes várakozásainkkal ellentétben roppant izgalmasnak bizonyult, értettük is, annak ellenére hogy tamil nyelven szólt felirat nélkül és egyikünk sem beszéli ezt a nyelvet. Teljes mértékben lekötötte a figyelmünket, jó volt a zeneválasztás és itt-ott még humoros is volt.

 Az indiai mozi, már önmagában is egy életreszóló élmény volt számomra.

Amikor beléptünk a terembe, éreztem, hogy jócskán alulöltöztem a vékony hosszú ujjú felsőmmel és harisnyanadrágommal a helyi hőmérsékleti viszonyokhoz, ugyanis a légkondi maximális fokozaton fújta az arcunkba a hideget. Aki ismer az tudja, hogy mennyire fázós vagyok, így biztiből két takarót is kértem, és meglepetésemre nemcsak holmi vékony pokrócokkal szúrták ki a szemem, hanem rendes ágyneműt kaptam huzattal.

 fullsizerender_5_2.jpg

A jegyünk az utolsó sorba szólt, tökéletesen be is fészkelem magam a székembe, úgy, hogy minden testrészemet takarjam az “ágyneművel” és egy körömnyi hely sem maradjon a hideg levegő behatolására. Amikor már csak az utolsó simítások voltak hátra a műveletemből, és a reklámok is véget értek, hirtelen megjelent a vásznon az utasítás, hogy “legyen szíves mindenki álljon fel, amíg lemegy a himnusz”.

Amíg mindenki  a képernyőre vetített nemzeti lobogó képét nézte addig én azon morfondíroztam, hogy sosem hallottam még az indiai himnuszt és milyen jó, hogy most végre találkozhatok vele, és milyen érdekes, hogy bármelyik országba utazom, nem is ismerem annak a népnek  a dicsérő énekét, vagy annak szövegét. Eldöntöttem, hogy ezen mostantól változtatok. 

A “no animals were hurt by making this film” megjelenése után, végre elindulhatott a film, és én is végeztem a takarók újraelrendezésével mire lementek a feliratok.

A film nyelvét kimondottan érdekes volt hallgatni. A tamil nyelv olyan, hogy semmit sem lehet kivenni belőle, de egy hosszabb, elhadart szöveg végén, vagy közepén, vagy lényegében bárhol, előre nem számított helyzetben ismerős szavak csendülnek fel. Csakúgy mint:

beautiful, facebook, public behaviour, high speed internet connecton vagy egyéb angol kifejezések. Olyankor használják ezeket, amikor valami nagyon fontos és nyomatékos informaciót szeretne közölni a szereplő, mint például: he is very dangerous.

Az indiai mozi közönsége nagyon is élő a film alatt. Mire gondolok itt? Például. Onnan lehet tudni hogy megjelent a főszereplő a képernyőn (nekem, aki nem ismeri az indiai színészeket), hogy a közönség ovációba kezd és ujjong. Rendszerint ezen jeleneteknél a férfi főszereplő közeledik a kamera felé és csábító tekintetével néz bele a kamerába, esetleg a haját is hátradobja, mozdulata lelassított. A jobb poénokat pedig tapsviharral értékeli a közönség.

A film felénél az “intermission” felirat jelzi , hogy tíz perc szünetet tartunk. Miközben a reklámokat figyelem, megállapítom, hogy kilencvenkilenc százalékuk arany és selyemvásárlásra buzdít, ezek után nem csodálkozom, hogy a város szári áruházakkal és ékszerboltokkal van tele.

A film közbeni ki,-be,-fel és alá járkálás teljesen természetes, sőt még ételt is lehet rendelni, akár előre is a megvásárolt jegy mellé, egy applikáción keresztül, amelyet pincér szolgál fel a film alatt.

Az indiai mozifilmek fontos eleme a tánc. A Hős vezető táncával, az előre betanult koreográfia sok helyen szórakoztató mozdulatokkal van tele. Az egyik kedvenc jelenetem az, amikor két táncmozdulat között hősünk hirtelen környezetet vált (kilép a csillogóan felöltözött lányseregből), félkézzel megküzd a gonosszal, tánc és harci mozdulatok keverékével, majd gyorsan visszaáll előző szerepébe és folytatja a táncot ott, ahol abbahagyta. Kicsit olyan érzést kelt ez az előre betanult koreográfia, mint egy iskolai közös osztálytánc fellépés valami éppen aktuális népszerű popzenére.

Hamarosan bepillantunk Kollywood kulisszái mögé, ahol talán többet is megtudhatunk az indiai filmvilágról, de ez már egy másik történet, nemsokára kiderül mit látni arrafelé.