"If you judge people, you have no time to love them." – Mother Teresa

A sárga ruhás lány

Buszos kalandok Chennaiban

2017. október 11. - A sárga ruhás lány

(…) A madrasi repülőtér egyébként már a hamisítatlan indiai formát hozta. Az útlevélkezelésnél fontoskodó arckifejezéssel, de láthatóan összevissza bóklásztak az emberek, és bár a forma kedvéért megpróbáltak sort alkotni, szemmel láthatóan nem értették, mire jó az. A csomagkiadó futószalagját minden bizonnyal maléves szakemberek tervezték, mert eddig csak odahaza láttam ennyire lassú kihozatalt.

Valódi indiai innovációnak tűnt viszont az utasok tájékoztatása. Először hangosbemondták, hogy az első osztályon utazók csomagja ide érkezik, a többieké meg amoda – majd elkezdték teljesen véletlenszerűen adagolni a bőröndöket. Az utasok két megoldás közül választhattak: vagy rohangáltak ide-oda a két, egymástól rafináltan nagy távolságban elhelyezett futószalag között, vagy pedig várakozó álláspontra helyezkedtek és a többiek szemlélésével ütötték el az időt, míg a rohangálók eltűntek a csomagjaikkal.

Madras, vagy ahogy az indiaiak hivatalosan nevezik, Chennai sokban hasonlít az általam eddig látott két másik indiai metropoliszra, Mumbaira (Bombayre) és Delhire. A város nagy kiterjedésű, a tömeg iszonyatos. A szegénység és gazdagság extrém végleteivel találkozni mindenfelé. Láttam szoftverfejlesztői tanfolyam plakátját egy nádfalú viskó oldalára ragasztva. Viszont az északi nagyvárosok hindu lakosságához képest az itt lakó tamilok jobban élni hagyják az embert. A turista nyugodtan elvan, nem kell minden második lépésnél elhessegetni egy riksást, koldust vagy utcai árust.

Chennai maga is megér egy látogatást, de én elsősorban azért vagyok itt, mert Dél-Indiába akartam jönni, ahol még nem jártam, és repülővel ez volt a legkézenfekvőbb célpont. Meg aztán Chennai közel van sok más, érdekes helyhez. Ezek közül kettőt az elmúlt héten volt alkalmam meglátogatni.

Mahabalipuram és Kanchipuram ősi, dicső hagyományú helyek, rengeteg látnivalóval – de az itteni kirándulásokban mégis a buszút volt a legérdekesebb. Először utaztam ugyanis kis távolságú helyi járatokon (mintha Budapestről Ürömre buszozna az ember). Errefelé a nem-távolsági járat legfeljebb 2–3 órás utat jelent, ennyi idő alatt a legjobb esetben 70–80 km-t lehet megtenni.

09250008.jpg

Azért hangsúlyozom a távolságot, mert hosszú buszutakat már korábban is tettem Indiában. Azok sem mentesek a maguk kihívásaitól, de közel sem készítenek fel azokra a helyzetekre, amelyekkel egy helyi buszon találkozhatunk.

Mi például úgy kezdtük, hogy a sofőr kábé ötvennel súrolta a mellettünk haladó másik buszt. Ezt a manővert a két járművön utazók szemrebbenés nélkül fogadták, pedig az indiai buszok ablakaiban általában nincs üveg, és mindenki kilógatja a kezét az ablakon. A koccanás előtt az utasok az utolsó pillanatban berántották a karjukat, így senkinek sem esett baja. Én pedig gondolatban megdicsértem magamat, hogy induláskor a mellettem ülő úriembert beengedtem a belső ülésre. Az erős kezdés után a buszvezető a továbbiakban sem hagyta lankadni a hangulatot; rövid utunk folyamán kis híján – de persze mindig csak kis híján – elütöttünk vagy fél tucat motorost és számtalan gyalogost.

Másnap reggel még komolyabbra vettem a dolgot: a két falu között közlekedő iskolabuszra szálltam fel. Elképesztő tömeg volt, ugyanis nemcsak a nebulók, de a jelek szerint mindenki más is rajta utazott. Még a fejem tetején ülő útitárs feje tetején is ültek, vagy harminc gyerek pedig kint lógott a busz oldalán.

Ilyen körülmények között lettem szemtanúja az alábbi jelenetnek. Amikor a keskeny úton nem fértünk el egy megelőzni kívánt téglaszállító teherautó mellett, akkor a sofőr először lassított, majd félgázzal nekirontott és két centivel a teherautó mellett húzott el (az utasok kezei itt is időben bekapva az ablakból). A busz teherautó felőli oldalán lógó kisgyerekek a megfelelő pillanatban leugrottak, futva megkerülték a járművet a busszal átellenes oldalon, majd visszaugrottak a buszra és kapaszkodtak tovább.

Ilyen körülmények között a falusi iskolák tantervébe valószínűleg nem kell tornaórát iktatni. Ha mégis, akkor biztosan nincs felmentett gyerek: mert aki alkalmatlan, az itt el sem jut élve az iskoláig (…)

A cikkben közölt szöveg és fotó Sperla Ervin: Jalan jalan c. útikönyvéből részlet, amely a szerző előzetes engedélyével történt publikálásra. A könyv elektronikus formában itt letölthető, megvásárolható.