"If you judge people, you have no time to love them." – Mother Teresa

A sárga ruhás lány

Emberi történetek: Hashim

2017. október 05. - A sárga ruhás lány

“A falu kiürítését azzal kezdték, hogy 14 férfit lelőttek, köztük a nagybátyámat is, majd mindenkit szélnek eresztettek Libanonba, gyalog.” - meséli Hashim, a szállásadóm, amikor a falu történetéről kérdezgetem.

hashim_1.JPG

Eilabunban vagyunk, amely egy közel 6500 lelkes kisváros Galilea szívében. Véletlenül bukkantam rá a helyre, amikor Tiberiásban kerestem szállást. Az Airbnb-n talált lakás Hashimék házának alsó szintjén volt saját nappalival, fürdővel és konyhával, két szobával.

Hashim 25 éve angoltanár a helyi középiskolában. Egyetemi tanulmányait feleségével együtt az USA-ban végezte, majd később visszaköltöztek három évre a gyerekeikkel, akiknek így anyanyelvükké vált az angol. A faluban szinte mindenki tud angolul, Hashim büszkén mosolyogva megjegyzi "én tanítottam őket".

A helyi lakosok többsége keresztény. Ők azok az arab lakosok, akik a kisebbség a kisebbségben. Ugyanis Izrael népességének csupán húsz százaléka arab, amelynek mindössze két százaléka keresztény, a többi iszlám vallású. Itt északon több keresztény falu is található, de ezek is keveredtek már. A helyi emberek foglakozásukat tekintve nagy részben orvosok, mérnökök vagy tanárok esetleg informatikusok. Sokan ingáznak Haifa és Tel Aviv felé, amely mindössze egy-másfél óra autóval.

"Eilabun egyike azon kevés falvaknak, ahol semmiféle erőszak vagy összetűzés nem történik a lakók között, az emberek békében élnek egymással. Arabok és zsidók együtt, feszültségek és megkülönböztetés nélkül. Tisztelik, szeretik, elfogadják egymást nemre, vallásra való hovatartozás nélkül. Próbálják elfelejteni a múltat, nincs bennük harag, pusztán csak élni szeretnének. Békében." - meséli Hashim, miközben felidézi a múltban történteket.

"1948-ban zsidó katonák jöttek Eilabunba is, és mindenkit elzavartak a faluból. Libanonba küldték a helyieket, ahova gyalog kellett menniük. Azonban mielőtt ez megtörtént, a katonák kiválasztottak 14 férfit a faluból, köztük a nagybátyjámat is, és lelőtték őket. Nem értettük. Az elüldözött emberek pár hónapot töltöttek a szomszédos országban, majd visszajöhettek Eilabunba. Ez volt az egyetlen falu, ahol ez megtörténhetett, amely a helyi papunknak volt köszönhető, akinek voltak kapcsolatai a Vatikánban, így a Pápa nyomására az Izraeli vezetőség visszaengedte a lakókat Eilabunba. A szüleim és a bátyám így hazatérhettek, viszont édesanáym családja azóta is Libanonban él, hiszen ők Haifaiak voltak, így azóta sem térhettek vissza. Se a szülei, se a testvérei. Én sem találkoztam velük, csak a nagyapámmal, akik egyszer eljött minket meglátogatni."

Az eilabuni mészárlásról Hisham Zreiq készített egy dokumentumfilmet, amely ezen a linken megtekinthető.

A faluban sétálgatva kíváncsi szemek fürkésznek bennünket. Az itt élők azonnal kiszúrják, ha idegen érkezik, és kérdőre fogják. Kommunikálni akarnak, ismerkedni. A Shobak nevű étterem első perctől kezdve a kedvencünkké vált, a helyi ételek közül az arab lepény, a manakish lett a kedvencem za'atar szósszal. Ez a szósz fűszerek keverékéből készül (pl. kakukkfű, oregano) pirított szezámmaggal és olivaolajjal keverve. A szószt a nyers tésztára kenik, ami rásül a tetejére. A legfinomabb lepényreggeli a világon! 

manakish.JPG

Még több emberi történet: itt.