"If you judge people, you have no time to love them." – Mother Teresa

A sárga ruhás lány

Kalandos utazás a Togean-szigetekre

2017. április 14. - A sárga ruhás lány

Fehér homokot és vakítóan kék színeket képzelek magam elé. Érzem, ahogy a meleg szél fújja a hajamat és a kendőt is a vállamon. Jól esik. Becsukom a szemem és a szél erejével küzdök, hogy nehogy felkapja a textildarabot, amely erőteljesen kapaszkodik a kezembe, hogy ne fújja el. Azt fantáziálom, hogy repülök, szállok én is a tenger felett, mint azok az apró madarak, akik kisebb csapatokban összeverődve olykor leszállnak a vízre megpihenni, majd kisvártatva tovább szállnak. Hirtelen megpillantom a delfineket. Nézem, ahogy pihennek a vízben, majd játszanak egy kicsit. Megdobban a szívem, amikor a közelükbe érve elhaladok mellettük és melegséget érzek legbelül. Ismét csodálatos helyen vagyok. Észre sem veszem, hogy a képzeletem maga a valóság, annyira belemélyedek a környezetembe.

sarong1.jpg

A Togean-szigeteken vagyok, Sulawesi középső részén, valahol a Tomini-öbölben. Abban a szigetvilágban, amely mindössze 60 kisebb-nagyobb szigetből áll és ahova Deborah, a francia lány szerint, csak az erőseknek adatik meg, hogy eljussanak. Ennek pusztán az az oka, hogy Sulawesin roppant nehézkes és fárasztó a közlekedés. Az igaz, hogy Baliról, vagy Jakartából el lehet ide repülni akár egy nap alatt a megfelelő járatok összehangolásával, de ha az ember a torajáktól érkezik, akkor csakis szárazföldön tudja megközelíteni a kikötőt, onnan pedig majd a szigeteket. 

Utazásunk a Togean-szigetekre 3 hosszú napon keresztül valahogy így zajlott:

1. nap Rantepao - Poso
Rantepaoból (a toraja térség központja) Tentenába (Közép-Sulawesi) tartottunk a buszon, ami a tizedik óra után már egyáltalán nem volt annyira vicces. Igazából az volt a furcsa, hogy a busz nagy része üres volt és az első üléseken tömörült mindenki. Nem érdekelt annyira komolyan a dolog, hogy meg is kérdezzem a sofőrt, hogy vajon mi ennek az oka.

Utazás közben alig iszom. Ennek az az oka, hogy ha iszom, egyfolytában vécézni kell, és sokszor nem túl kecsegtetőek az illemhelyi viszonyok egy ilyen úton. A palopoi pihenőnél már nem bírtam tovább, muszáj volt elmennem vécére. Hiába kérdeztem meg Ibut (helyi asszony) az útszéli warungban (étkezde), amerre mutatott, nem találtam vécét. Tétova próbálkozásomban megkérdeztem a kislányt az ajtó mellett, aki ujjával mutatta, hogy “arra”. A helyiségben a mosólavór mellett nem találtam vécére utaló jelet, így értetlenkedve ugyan, de visszamentem Ibuhoz hogy mondja már meg mire gondolt amikor azt mutatta arra. “Pisilini kell?” - kérdi. Bólintok. “Akkor guggolj csak le oda. A lavór mellé…” Mindenestere rájöttem, hogy amikor azt gondolod hogy vécézés tekintetében meglepetés már nem érhet: DE!

vece.JPG
Az utazásban igazából az volt a legelszomorítóbb, hogy folyton olyan helyeken állt meg a busz, ahol csak baksot (húsgombócleves), vagy pop mie-t (dobozos tészta forróvízzel felöntve) lehetett enni. Az egyik húsos, a másik meg műanyag. Melyiket válasszam?...
Így egész nap sikerült valami chipset, vagy valami hasonlót magunkba tömni, ami egyrészt nem túl egészséges, másrészt nem valami laktató. Végülis étel helyett cigaretta füsttel táplálkoztam egész nap, hiszen, a sofőr szokás szerint végig dohányozta az utat és az összes füst az én arcomba lökődött. 

A helyi asszonyok “mindenáron eladni akarom viselkedése” újra és újra lenyűgöz. Ahogy a busz gurult az út mellett ők mind a tizen egyszerre érzékelték, hogy ez most.meg.fog.állni. Azonnal, szinte még guruló helyzetben felugrottak a buszra és én már csak arra eszméltem, hogy a cukorkás zacskók már az ölembe vannak téve és ötezer rúpiáért (100 Ft) meg kéne vásárolnom, függetlenül attól, hogy az én akaratom-e ez vagy sem. De minek akarnék cukorkát venni? Megint az van, hogy mind a tizen ugyanazt árulják, egymással versenyezve, ahelyett, hogy otthon főzött sült rizst hoztak volna fel a buszra, amit nagy éhezésemben azonnal megvettem volna, bármennyibe is kerül. Kitartóságuk azonban irigylésre méltó, mert képesek ott állni az ember fölött akár egészen addig, amíg a vásárlásra egy halvány reménysugarat is látnak (vagy nem) a szerencsétlen ádozat szemében. Ilyenkor ugyanazt az egy szót ismételgetik (olcsó), miközben a szatyor aljával óvatosan meg-megérintgetik a kiszemelt alany alkarját, hogy tuti, tényleg, kajakistenigazából tökre nem akarod-e, de tenyleg: MEGVENNI.

elado_asszony.jpgEladó asszony a cukorkákkal

Már közeledtünk Tentenához, amikor eszembe jutott, hogy menjünk inkább Posóig, ami még plusz két óra északabbra, de mi az nekünk így, tizenegy óra buszozás után. Kiszámoltam, hogy ha így haladunk tovább, nem lesz időnk a látványosságokra Tentena környéken, vagy kevesebbet maradhatunk a Togeanon. Posóból pedig könnyebben eljutunk majd másnap Ampanába, ahonnan reményeink szerint lesz komp a szigetekre. A sofőr boldogan beleegyezett, hiszen ez a plusz ötvenezer rúpia (1000 Ft) bevétel azonnal kettőnktől, jól jött a családi kasszába. Este tizenegykor a buszról leszállva azonban eszembe jutott az az információ, hogy tíz évvel ezelőtt itt még véres harcok folytak a helyiek között, és értelmetlenül mészárolták egymást. Mindenesetre bármi jó lesz alapon megszálltunk a legközelebbi helyen, ami azt eredményezte, hogy aznap se ruhacsere, se fürdés. Fogalmazzunk úgy, hogy a higiénia hagyott némi kivetni valót maga után. A helyzeten nem segített hogy tisztaság nem, ellenben tükör volt a szobában így fel tudtuk mérni alaposan, hogy mennyire látszanak meg rajtunk a mai nap eseményei.

ampana_szallas.JPG

2. nap Poso - Ampana

Reggeli után elvittek az irodába, ahol megvettük a jegyet a kisbuszos, Ampanába tartó utazásra.

busz_ampanaba.jpg

Amikor már másfél órája “úton” voltunk, és még mindig a városban kerengtünk mindenféle csomagokat, zsákokat, szállítmányokat beszerezve, akkor már sejtettem, hogy jóval hosszabb lesz ez az utazás, mint reméltük.

fullsizerender_12.jpg

Hat órás utazás után érkeztünk meg Ampanába, szerencsére világosban, így nem követtük el megint a szálláskeresés lustaságát. Hiába, egy Rantepao - Ampana útvonalon más értelmet nyernek a távolságok számomra újra. Motorbérlés itt sem létezik, így Mr Dudy saját motorját adta oda, hogy felfedezhessük a várost kicsit, hiszen ma már természetesen nincs hajó tovább Wakaiba (ami már a Togean-szigetek központja). Mr Dudyra úgy találtam, hogy a recepció melletti vezetékes telefon kagylójára volt matricázva a neve telefonszámmal együtt.

Megnéztük a partot, és a helyi viszonyokat.

ampana_part.jpg

Megállapítottam, hogy itt is rengeteg a kecske, csakúgy, mint Kelet-Timorban és itt sem ismerik a kecskesajtot, csakúgy, mint Kelet-Timorban.

kecske.jpg

Naptejet kerestünk Olivérnek, ami sehol sem volt egész Sulawesi utunk során idáig (aki ide tervezi a látogatását, hozzon magával otthonról) majd kikötöttünk a helyi délutáni piacon, ahol ismét helyi látványosságok lettünk. Sejtésem szerint nemhogy alig van turista errefelé, de erre a piacra nem nagyon vetődhetnek el. Biztos ami biztos, a naplementét nem hagytuk ki.

naplemente_ampana.JPG

3. nap Ampana - Malenge

Az este rendben telt, de a reggeli mennyiségét meglátva még nekem is kikeredtek a szemeim, pedig nam vagyok nagy étkű. Az lehetett, hogy egy tojásból készítették a rántottát, majd szimplán elfelezték, biztos elég lesz az kettőnknek.

reggeli.jpg

A hajón nem voltak túl sokan, ki is néztük hol lesz a legjobb, nagyjából árnyékmentes helyünk, hiszen már reggel kilenckor erősen tűzött a nap. Bevittük a cuccainkat a kabinba és letettük egy- egy emeletes ágy tetejére, ezzel jelezve azt, hogy az a miénk. A lenti szint szokás szerint tele volt csirkékkel, zsákokkal és mindenféle rakománnyal, amit a szigeteken levő szálláshelyekre szállítanak ilyenkor.

Mindössze 4 óra hajókázás után már Wakaiban is voltunk, ami a Togean-szigetek központja. Ekkor volt délután kettő. Sejtettük, hogy innen még vagy két óra kell Malengéig (a sziget, ahova tartottunk), és reménykedtem benne, hogy sötétedés előtt meg is fogunk érkezni. Indonéz időszámítással sejtettem, hogy ez hiú ábránd, de a remény hal meg utoljára.

wakai_rakomany.jpg

Amíg a hajó és a falu teljes legénysége a rakomány kipakolásával bíbelődött, addig mi azt figyeltük, hogy egy szerencsétlen turistafiút hogy kitettek a napra aszalódni egy kis csónakban. Árnyék nélküli csónakján a tűző ücsörögve türelmesen várta a sorsát, vagyis azt, hogy a “kapitány” visszajöjjön a dolgáról és valamelyik szigetre szállítsa. Cirka másfél óra után, miután már az összes nasi goreng árus kisfiú körénk gyűlt, tovább is tudtunk indulni. Meg is ismerkedtünk új utastársainkkal egy francia pár, D. és L. személyében, akik egy hónapja utaznak együtt, utazás közben találkoztak és látszólag nagy a szerelem. D. nővér egy kórházban, L. pedig már majdnem egy éve utazik életvitelszerűen, mert online végezhető munkája van. Útközben pedig folyamatosan bámészkodtunk, majd megnéztük a naplementét is.

part.jpg

naplemente.jpg

Már majdnem sötét volt, mire végre, a harmadik, utazással töltött napunkon megérkeztünk Malenge kikötőjébe.

malenge.jpg

Szállásunk nem volt foglalva, ami ebben a helyzetben nem túl kecsegtető, mert a környéken nincs se térerő, se internet szolgáltatás, így az egyik szálláshely sem tud rólunk, hogy boldog fizető vendégek érkeztek. Malenge szigetén a faluban köt ki a komphajó, de a turisták számára kialakított bungalók a sziget túloldalán vannak és csak hajóval lehet megközelíteni. 

Sebaj, gondoltam majd keresünk valami csónakot, ami boldogan elvisz minket bárhova egy kis jattért. A szálláshelyek egyébként ingyen felvesznek, ha előre le van foglalva. Több mint fél óra tárgyalás és keresgélés után végül lett egy apró hajó. D. és L. által előre kinézett szálláshelyre vitettük magunkat, ami ebben a helyzetben nekünk is teljesen megfelelt, csak érjünk már oda. 

A halászhajóban kuporodva elcsendesedtem a sötét éjszakában. Teljesen ki tudtam zárni a hajó zakatolásának erős zaját. Elterelte a figyelmem a tenger simasága, a millió csillag látványa, és a vízben körülöttünk világító megannyi plankton. Tudtam, éreztem, hogy már nemsokára tényleg odaérünk a Paradicsomba, hiszen lassan, de biztosan tartottunk malengei szállásunk felé. 

Hasonló történeteket találhatsz a nemrégiben megjelent könyvemben is, amely könyvesboltokban nem kapható, de itt megrendelheted.