"If you judge people, you have no time to love them." – Mother Teresa

A sárga ruhás lány

Egy hajszálon múlt...

2016. július 27. - A sárga ruhás lány

Meredten néztem az utat, ahogy jöttek felénk. Mindketten éreztük, hogy ez most valós veszély lehet.

Öten voltak, egy egész csapatba verődve. Az egyikük észrevett minket, látta, hogy feléjük tartunk, mi pedig tudtuk, hogy ha közel jutunk hozzájuk, akkor nagy bajba kerülünk.

Amikor az egyikük meglátott minket, már késő volt. Onnantól már a többiek is tudták, hogy sebezhetőek és védtelenek vagyunk, így lassú tempóban közelítettek.

Farkasszemet nézve haladtunk egyre közelebb egymás felé. Összesen heten voltunk, remegő lépteinket egyre jobban szaporáztuk, hátha nem veszik észre. De hiú remény volt ez. Egyre gyorsabbak voltak ők is, fölényben, és tudtuk, éreztük, hogy ártó szándékkal közelednek. Egyre szaporábban szedtük a levegőt, Judit szívdobogását hangosan hallottam a fülemben.

Féltünk.

Amikor megláttuk a házat az út szélén, felcsillant bennünk a remény és az öröm könnycseppje kezdett megszületni a szememben. Azonnal az ajtóhoz rohantunk. 

Azonban. 

Az. 

Zárva. 

Volt. 

Kopogtunk. Kiabáltunk! Pont úgy, ahogy korábban már oly sokszor láttam ezt filmeken. Csak ebben a filmben mi voltunk a főszereplők! És ez a film a saját életünk volt!

Mire észrevettük a seprűket az ajtó mellett, már késő volt. A kutyák beértek az udvarba és vicsorgó fogakkal adták tudtunkra, hogy innen most se ki, se be.

Nagyon féltem. Az ilyen helyzetekben nem tehetsz mást, csak reménykedsz, hogy hirtelen feltűnik valaki, hazajönnek a lakók, vagy valami isteni csoda folytán kimenekülsz a reménytelen helyzetből. A túlélni akarás és küzdés számít csak ebben a pillanatban.

Amint megpillantotta a furgont az úton, Judit gondolkodás nélkül kirohant a hátsó kapu résen, egyenesen a főútra és kiáltozni kezdett. Ezalatt én még mindig seprűvel a kezemben, félig háttal rohantam utána, hiszen a kutyák mérgesen tartottak szemmel és azonnal a nyomomba eredtek újra. Erőt adott Judit bátorsága és minden erőmmel azon voltam, hogy én is biztonsággal odaérjek. Amint a kapuhoz értem, eldobtam a seprűt és nem néztük mik a körülmények, azonnal beültünk az autóba.

A furgonban a kb. száz darab kókuszdió között kaptunk helyet, az autó épp ellenkező irányba indult, mint ahová mi tartottunk eredetileg, de ez nem számított. Türelmesen megvártuk, amíg a szállítmányt a helyére szállítják, kipakolják, elrendezik a dolgokat, majd elindultunk hazafelé.

Hazafelé vérvörös színekben játszott a borneói égbolt ott, a Kinabalu hegyen túl, ahol megtanultuk újból értékelni a biztonságot és a nyugalmat. És azt, hogy az őrangyalok igenis léteznek.

Borneón is.